Bizonyára mindannyian szoktunk azon töprengeni, vajon miért is vonzó az aktuálisan felszolgáló pincér/pultos lány, ha az éppen vonzó. Mert egy pincér/pultos lány nem tud úgy vonzó lenni, mint egy nem pincér/pultos lány, aki csak simán vonzó. A pincér/pultos lányság jelenségében ugyanis, ősi vonzerő rejtezik, melyet a természet jó mélyre elnyomott, mondhatni, besöpörte tudatunk szőnyege alá, had erjedjen és dolgozzon ottan.
Az egyik összetevője a pincér/pultos lányok miatt feltörő érzelmi gejzíreknek a magával ragadó kényelmesség. Úgy értem ezt, hogy a pincér/pultos lányt nem kell megszólítani hülye kérdésekkel, éppen ellenkezőleg, a pincér/pultos lány szólít meg minket. Tulajdonképpen megspóroljuk az ismerkedés reménytelenül unalmas első lépcsőfokát, és rögtön kezdhetünk is érdemi diskurzust, illetve a pincér/pultos lány kezdeményez érdemi diskurzust, miszerint a következő kérdések hagyják el szerelem pírjától lüketető ajakát neki: mit hozhatok?/mit adhatok?/mit óhajtasz? Mondanom sem kell, ez utolsó opciót csak igazán ihletett pillanatokban tudja értékelni a kiéhezett Y-kromoszómánk, mert az bizony a lehető legmocskosabb gondolatokkal felruházkodva tudna egy-két cifrát óhajtani, amit fejben meg is tesz, majd kér valamit inni.
Tehát a végső vonzóságfaktor egyik összetevője, hogy a pincér/pultos lány mosolyogva megszólít minket, ráadásul ilyen kaján kérdésekkel, amiknek nem is állunk ellen. De hát ez azért kevés a mi intelligens kromoszómánknak, ettől még nem hasalunk pult alá, ugye.
A titkos fegyver második lövete, hogy a pincér/pultos lány teljesíti is kimondott kívánságainkat, például hoz sört. És ez az igazi közepe a kérdésnek, miszerint miért vonzóak a pincér/pultos lányok.
Egyrészt ugye, uralkodnak irgalmatlan mennyiségű tápanyagon, amiből mi inni szeretnénk. Ez a rajongás már nyilván csecsemőkorból hozott, mert könnyedén párhuzamba állítható a szoptatás aktusával, csak ott bőgni kell anyának, hogy adjon má’ cicit, itt meg mosolyogva megkérdik, mit is óhajtunk. Aztán mikor választunk, az is úgy zajlik, hogy a pult mögött jár-kel a pultos a lány, őmögötte pedig ízlésesen telepakolt piáspolcok vannak, amiért a sorban epekedünk, tehát az ital és köztünk gyakorlatilag a pultos lány van, de nem ám közénk áll, hanem hidat képez az elérhetetlenség szakadéka fölé, mert mi kérünk, ő meg nyújt. Italt, ugyebár. Nevezhetjük ezt a jelenséget dekorációnak is, ha tetszik, az a lényege, hogy a pultos/pincér lány számunkra nagyon vonzó környezetben dolgozik, hiszen uralkodik mindazon, amiért mi megyünk, és úgy érezzük tudatunk alján, hogy vele együtt megkapjuk a dekorációt is.
A másik még ijesztőbb hatalom e nők kezébe, hogy nem ám csak kiszórják a nedűt, hanem gyakran lehet őket látni mintegy takarítani. A kifogyott söröskorsót elhordja, szénné hamuzott hamutálat kiüríti, látjuk, amint a kifröcskölt piát törölgeti felfele az asztalról, és nem ám felháborodik, hanem megkérdezi, hogy hozhat-e még valamit?/óhajtok-e még valamit?
Óhajtok, e!
Őt magát, otthonra tokkal, vonóval, méghozzá evolúciós alapon. Mert a fejemben ő mértéktelen mennyiségű tápanyag úrnőjének számít, eleve ő szólít meg először, ráadásul mosolyogva, elmos utánam, sőt mások után is, és a végén meg is köszöni, hogy jöttünk. Olyan apróságokról meg már nem is ejtek szót, hogy milyen szép is, mikor szakszerűen habosodik a csapolt sör, amit a pincér/pultos lány csapolt a rendszerint csillogó sörcsapból.
Mert az igazság az, hogy minden férfi egy pincér/pultos lányt szeretne otthonra, akkor is, ha nem vallja be. És ezen nem lehet változtatni, mondom, evolúciós igénnyé fejlődött, hogy olyan párt keressünk, aki partner a túlélésben és kényelmesebbé teszi életünket, vagyis összességében kielégíti ökológiai igényeinket. Itt meg rögtön van tápanyag, ráadásul a mosogatás mosolyogva zajlik. Aki mosolyog az meg tök happy, nyilván nincs vele semmi gond, jó lesz otthonra is egy kis derű, majd engemet is felvidít (én is happy leszek). (Figyelem, szexuális utalás is van ám!).
Csak az a baj, hogy ez is hazugság. Hogy kifejtsem, a pincér/pultos lány az olyan, mint a tévében a horror jelenetek. Mert attól félünk, de nem ölnek ám meg senkit benne. Ha nem tévén keresztül látnánk a szétvagdalt jeleneteket aláfestő zenével és egyéb dekorációval, hanem a helyszínen néznénk a felvételt szépen élőben, akkor egy kicsit sem ijednénk meg, sőt, nem találnánk a helyünket az operatőrök és sminkesek tengerében. Ez van a pincér/pultos lányokkal is. Ha hazavisszük őket, az olyan mintha élőben néznénk egy horror forgatását. Ugyanannyira nem vonzóak többé, mint amennyire nem félelmetes a horror. Kiderül, hogy utálja a vendéget, a mosolygás csak a munkája része, amúgy nem használja, sört sem szeret hozni, a bárpult nem is az övé, a mosogatást meg elvből elveti, hiszen azt csinálja a munkahelyén, nehogymá’ itthon is kelljen neki. Így aztán nem elégíti ki az ökológiai igényeimet, boldoggá meg végképp nem tesz, hiszen hamis volt a mosolya.
A pincér/pultos lányság óriási átverés ám!
