Éppen úton van hazánkba (hozzánk) a nagy sertésinfluenza-járvány. Mivel epidemiológia ismereteim végesek (azt sem tudom, ez a szó mit jelent) ezért nem kísérlem meg felmérni, hogy mennyi fertőzött várható, és ők mivel számolhatnak. Valójában úgy tűnik, biztosat senki sem tud, és éppen ettől, a vírusban rejlő, előre meg nem ismerhető potenciál miatt tűnik veszélyesnek ez a járvány.

Pedig ezen felül, vagy éppen ezek mellett van még mitől félni. Például, ha beáll az állóháború a vírus és az emberek között, akkor tartósan fel kell készülnünk arra, hogy nem lesz szerencsés puszit/csókot adni, de ami ennél is rosszabb, kapni sem. Elnyúló járvány esetén a megelőzés bizony fejfát állít a szociálisan bevett üdvözlési formáknak, és ennek a jelenségnek a következményei szintén beláthatatlanok. (Egyébként, amennyire én tudom, a kézfogás veszélyesebb móka, mint a puszi, hiszen az ember a kezét jellemzően fikakotrásra használja, amiből kitűnik, hogy a virulens személy a maga fertőző turhájával bekeni a kezét, amivel megfogja a még nem fertőzött embertárs kezét, aki szinte azonnyomban belemélyeszti az ujját az orrüregébe, és ott aztán könnyedén bemásznak a fertőzött fikamolekulákat meglovagoló vírusok a még nem fertőzött testbe.)

Már előre szólok, hogy nem ám arról lesz szó, hogy majd mennyire elhidegül az elhidegült társadalom, és ez az egész az ördög (gyógyszeripar/idegenek/Gusztávó) műve. Egy egészen más irányú összesküvés-elmélettel szeretnék kedveskedni, aminek létjogosultsága messze megkérdőjelezhetetlen olyan teóriák mellett, mint hogy csipet fecskendeznek belénk az oltóanyaggal együtt.

Az én elméletem

Ennél sokkal mélyebb rétegei vannak egy ilyen járványnak, és hogy ezeket a mély rétegeket feltárjuk, kénytelenek leszünk a csókról szólni néhány szót.

Ezt a tevékenységet az emberiség egy jól meghatározható céllal űzi, látszólag. A modern társadalomban a csók annak kifejezője, hogy valaki jól érzi magát valakivel, mintegy vonzódik hozzá. Úgy tűnhet, hogy ez a rituális érzelemkifejezés teljesen ártatlan, és semmiféle veszélyt nem jelent, a herpesz és egyéb vírusok terjedésének segítésén túl. Mindezt az Idiet nem kérdőjelezi meg, de nagyon érdekli egy olyan világ képe, ahol nem lehet csókolni. Vajon milyen torzulásokat élne meg az emberiség?

Megeszlek, megeszlek!

Az a pszichonalitikus eszközökkel jól kimutatható igazság, hogy a csók által keltett kellemes érzelem, és csókra sarkaló vágy visszavezethető a kannibalizmusra. Ennek legtisztább megnyilvánulása, mikor felnőtt nők gyermekek közelébe kerülnek, és ilyesmi felkiáltásokkal jelzik a kisded felé irányuló érzelmeiket: „Jaj de szép! Mindjárt megeszlek!”.

Ezt most hagyom akkor ülni egy kicsit, lehet, hogy váratlanul érte a kedves olvasót.

Az emésztés (most már ez is furcsán hangzik, mi?!) pillanatait megkönnyítendő utánatúrtam olyan népköltészeti remekeknek, amik minden kételyt eloszlatnak a kérdésben. Íme az egyik:

„Nem láttam én télbe fecskét,
Most öltem meg egy pár csürkét
Ettem annak szűvit, máját,
Csókolom galambom száját.” (Csíkszenttamás, Bartók Béla)

Rögtön látszik, hogy amint megkívánunk valamit vagy valakit, azt azonnal meg szeretnénk enni (újabb adalék a Diétás Énblog filozófiájához). Ebben az esetben is a dalolászó legénynek bizony a belsőségek jutnak eszébe a forró, szerelmi csókról. De hát mi más? A szánkban már megkezdődik a tulajdonképpeni emésztés, ily módon a nyál emésztőnedvnek nevezhető, és csók alkalmával, mikor az emberek egymás száját telinyálazzák, akkor bizony egymást emésztik. (Egy kicsit bánom, hogy ez most sertésinfluenza, a dal jobban passzolna a madárinfluenzához, amit akár át is nevezhetnénk galambinfluenzára a tisztánlátás érdekében.)

Mármost úgy tűnik, hogy az influenza egyik áldozata a csók lesz, így az emberi viselkedésből ki fog veszni az az evolúciósan indokolt cselekedet, melynek segítségével eltemethettük a tudatalattinkba és ott is tarthattuk az eredendő kannibalizmusunkat. A csók megadta a szunnyadó vágynak a betevőt, így sikerült kordában tartani ősi ösztönünket. Hogy e nélkül mi lesz velünk?

Egyszerű. A bárányok hallgatni fognak.

Ne fogazz!

Ugye mindannyian szeretnénk, ha szeretnének, lehetőleg fájdalommentesen. Mindeközben ijesztő belegondolni, hogy szinte csak olyan érzelmi megnyilvánulásaink vannak, amikben a szájnak fontos szerepe van, ilyenformán ezek az érzelmi megnyilvánulások mind-mind kapcsolatban állnak a táplálkozással. (Az igazi szeretet jele, mikor a tettek szintjén sikerül a kettőt elválasztani egymástól) Az „eszem a szívedet” típusú kijelentések mögött ott bujkál a civilizáció előtti vágy, amiben a jelentés akár konkretizálódhat is.

Ha a szeretet és a szerelem felelős az élet folyásáért, akkor könnyen belátható, hogy miért ered a kannibalizmusból a csók. Régen, amikor még nem volt gyorsétterem, akkor előfordulhatott, hogy az élet fönnmaradásához az emberevés eseménye szükségeltetett. Ma már egyszerűbb szaporodni, de a régi, elásott ösztön ott bujkál minden vágyunkban.

Szóval a szájakra tessék vigyázni!