Munka után néha bekapok egy erősebb horgot a fáradtságtól, és az ágynak dönt. Ma sem volt ez másképp, dőltem az ágynak, ám egyszercsak kopogtak. Egészen pontosan az történt, hogy kopogás, majd ajtónyitás, majd Erik bejön, majd közlöm, hogy „gyere be”.

 

Erik az unokaöcsém, meg egyházilag is fel lett kenve keresztfiamnak. Ekképpen könnyen elképzelhető mily erős a kapcsolat köztünk, hiszen az nemcsak vérségi, hanem spirituális is.

 

Na, ezt használja ki Erik. Az annyira nem érdekli, hogy bejöhet-e a szobámba, a kopogás nem arra szolgál, hogy helyettesítse ez előbbi kérdést (bejöhet-e a szobámba), a kopogás az tulajdonképpen egy dudaszó, ami annyit jelent: „bejöttem a szobádba”.

 

Megkérdezte, mit is csinálok én pontosan, mikor ő meglátogat engem.

– Pihenek. – Mondtam neki.

Erre ő adott még egy párnát, sőt előtúrt még két takarót, hogy azzal is betakarjon. Már úgy tűnt, helyre tett mindent, de ekkor észrevette, hogy a fejem az nem pontosan a párnán van, így rámparancsolt, hogy azonnal használjam az ágyamat rendeltetésszerűen, és ne feledkezzek meg egyetlen tartozék funkciójáról sem. Tehát tegyem a párnára a fejem.

Persze engedelmeskedtem.

Aztán hozott papírzsebit, ha netán kifújnám az orrom, és arcomba állította az olvasólámpámat, hogy lássak. Ezt úgy értem, hogy 60 Wattal belevilágított a bal pupillámba. Mondom, éppen pihenésre adtam volt a fejem.

 

Aztán még pakolt egy kicsit, táskából ki és be, szétszórt egy-két ruhadarabot, majd jó éjszakát kívánt, és kiment a szobámból.

 

És nem, az ajtót azt nem csukta be.

 

Úgy érzem néha, csak annyit sikerült neki átadni, hogyan is kell nevelni.