Főleg akkor, ha nem tűnünk el nyom nélkül.

Egy év szünet, megújulás forradalom és szabadságharc után az Idiet bezár, mintegy archiválódik.

A kedves olvasóknak viszont meleg szívvel javaslom az utód ütős oldalát: Csak a segg!

Minden jót!

A nőnap megérkeztével érdemes újra a nőkről elmélkedni, ám a téma túl nagy, ezért érdemes szűkíteni, és mivel megszállottan rajongok a hagyományokért, így ott folytatom, ahol tavaly abbahagytam, vagyis a nőknek egy kisebb halmazáról, a kurvákról lesz szó. Igen, idén is perditázunk nőnap alkalmából!

A tudás anyja

Már a 2009-es perdita-ciklusban is arra próbáltam utalni, hogy prostituáltnak lenni milyen különleges áldozat, és hogy a prostituáltságnak van el nem vitathatóan tiszteletreméltó minősége. Kutyákat formáltak meg vonásaikból (Lábhoz, Ribanc!), férfiak támaszává tették őket amerikás filmben („Nem ereszt a kereszt”), sőt, az Isten-képen is tudnak módosítani (Na ugye, mucus!).

A tavalyi termés arra próbált rámutatni, hogy mennyi érték lelhető fel a legalantasabb „szakma” művelőinek vonásai között. Egészen odaáig jutottunk, hogy ha a megváltó nő lenne, akkor őt nem megfeszítené a világ, hanem kurvává tenné, mert nőként az a legnagyobb áldozat: a nőség árubabocsátása.

Ma elméletben erre az árura kivetjük az áfát, és még szja-t is szedünk.

Beárazva

Idén nem terveztem filozofikus mélységekig leásni, és még az imádott irodalmat is mellőzöm. Ellenben arra próbálok választ keresni, hogy hogyan képes egy nő biológiai esszenciája gazdasági értéket teremteni, és hogyan tökéletesedhetne ennek az árunak a forgalma, hogy aztán a kitaszított perditát még gazdaságilag is megsarcoljuk annak rendje és módja szerint.

Vagyis, hogy ne csak virágnyelven fogalmazzak, arra próbálok választ keresni, hogy mit gátol a prostitúció tiltása. Mert az gondolom világos, hogy prostitúció van, pedig elvileg nem szabad neki lennie.

A nemiség egyértelműen lefordítható valamilyen értékre, értsd: valahány forintra. Azokat szokás kurvának nevezni, akik ezt kiárusítják szépen felvonalkódozva. AktusX=n1 forint; aktusY=n2 forint és így tovább. AktusX, Y, stb. esetünkben különböző szolgáltatásokat, esetleg extrákat jelölnek, melyeknek n1, n2, stb. áruk lehet.

Mielőtt elítélnénk a „dolgozó” lányokat, nézzünk az álszent, prűd bensőnk mélyére, és tegyük fel a kérdést, hogy mi kell ahhoz, hogy egy árucikk fönnmaradjon a piacon. Vagy zárt piac, ami esetünkben azt jelentené, hogy aktust csak pénzért lehet vásárolni, ami nyilvánvalóan nem igaz, amíg van nő, akivel átélhetjük pusztán az öröm kedvéért, vagy pedig létezik tényleges piac. Olyan „vásárlók”, akik valamilyen megfontolásból hajlandóak lemondani valamennyi haszonjószágról (pénzről például) az adott gazdasági jószágért cserében.

Az első „vállalkozó”

Nem tudnám megmondani, hogy hogyan is indult a prostitúció. A piac volt-e előbb vagy a kínálat? Mind a kettő elképzelhető. Az biztos, hogy kellet valaki, aki hajlandó volt végrehajtani aktusX-et n1 mennyiségű pénzért (vagy bármilyen éppen hasznos jószágért. Mi az egyszerűség kedvéért ezt végig pénznek nevezzük, pedig lehetne tojás vagy akár szállás is.), és kellett még valaki, akinek aktusX megért n1 mennyiségű pénzt.

Minden termelővállalat arra törekszik, hogy maximalizálja profitját. Vagyis ha a prostituáltat egy termelővállalathoz hasonlítjuk, akkor belátható, hogy miben lehet érdekelt: vagy aktusX számosságának növelésére, vagyis a minél több eladott aktusX a cél, vagy n1 mértékének növelésére, tehát az egységnyi aktusra jutó bevétel maximalizálására, vagy egyszerűen mindkettőre egyszerre.

Egyszerűsített modell

Tegyük fel, hogy egy magányos prostituált 5 aktusX-et képes egy nap megtermelni, tehát bevétele 5n1, havonta 150n1 (esetünkben minden hónap harminc napos, és nem számolunk a „kimaradó” napokkal). Azért csak ennyit képes megtermelni, mert sokáig tart levadászni az ügyfeleket. Mondjuk a potenciális piaci tagok eloszlása meglehetősen ritka.

A prostituált költségei: óvszer, kozmetikai termékek, pedikűr, szolárium, egészségügyi ellátás stb. havi szinten 100n1. Ez örvendetes, hiszen marad neki 50 n1, amit félre tehet. Látjuk, a prostitúció jó üzlet, csak úgy vonzza a pénzt. Ez sokaknak szemet szúr, akik kívánják a hasznot. Megjelennek a futtatók, akik választás elé állítják a termelékeny prostituáltat: vagy fizet, hogy tovább tevékenykedhessen, vagy nem hagyják tevékenykedni. A futtatók egyenként alkalmasak megvédeni a lányokat a többi futtatótól, ezért ők is versenyeznek (jó, ez most eléggé idealisztikus), és nyilvánvaló, hogy 50n1 fölött prostink nem tud fizetni, ezért lesz is, aki ennyiért futtat. Így a prostituált el is költi a teljes havi bevételét önfenntartásra és futtatásra.

Az történt, hogy a termelékeny prostituáltnak egyszercsak lett gazdája. Nemcsak hogy valós piaci igényeket elégít azzal, hogy aktusX-eket bocsát áruba, hanem életre hívott egy másik piaci szereplőt, akinek lehetősége van belőle megélni.

A prostitúció befektetési térképe

Érdekes lenne, ha mondjuk azt feltételeznénk, hogy a futtató igazi befektető. Például a prostituáltunknak meggyőződése, hogy ha elvégezhetne magán egy plasztikai műtétet, akkor minden aktust kétszeres áron értékesíthetne. Mondjuk a felépülés ideje 30 nap, a beavatkozások ára pedig 300n1, vagyis a befektetett összeg 400 aktusX-nek felel meg alapáron (eltekintünk attól, hogy nem vesz óvszert, stb a felépülés alatt). Ezt természetesen nem tudja előteremteni saját erőből. Banktól nem tud kölcsönkérni 400 aktusX értékű pénzt, hiszen nincs bejelentett munkája, meg a szabadságot is nehéz kicsikarni a futtatótól, ezért inkább kötnek egy üzletet. A futtató 8 hónapig „ingyen” futtat, így prostituáltunk képes félretenni 400n1-et, amiből 300 kell a műtétre és 100n1 a felépülés hónapjában felmerülő költségekre (hiszen amikor nem dolgozik nem kell a futtatónak pénzt adnia), viszont a strici ezek után mindig kétszeres pénzt fog kérni, amíg a mi prostink dolgozik. Belemenjen-e az alkuba?

Természetesen igen, hiszen így minden harmadik nap pihenhetne. Ugyanis a plasztikai műtét után ugye minden aktusX 2n1-et ér, vagyis a havi bevétel 300n1. Ebből 100 a prosti saját költsége és immár 100 kell a futtatónak, vagyis a termelékeny prostink vagy megelégszik azzal, hogy csak 20 napot dolgozik egy hónapban, vagy félretehet 100 n1-et, amit később befektethet esetlegesen egy újabb műtétbe, vagy bármibe, ami növeli a hatékonyságot.

Termeljen nekünk!

Mindezt csak azért írtam le, hogy lássuk, az átgondolatlan tiltással milyen befektetési lehetőséget hagyunk parlagon heverni. Az állam/társadalom beszállhatna a stricik versenyébe. A rendőrség védené az adófizető termelőket, ahogyan védi is a zöldségest, újságost stb. Vagy az is elképzelhető, hogy lennének legális stricivállalaltok, amik törvényes kereteken belül működnének. Nem kényszerítenek, nem emberrabolnak és nem bántanak. Olyanok lennének, mint a munkaerő-közvetítők, csak éppen nagy kopasz üzletvezetőkkel, akik amúgy jártasak az őrző-védő iparágban.

Adhatnánk hitelt a vállalkozás fölfuttatására, államit. Olyat, sőt jobbat, mint amit a strici adott műtétre. Kicsit hasonlítana a diákhitelre. Azt is azért veszik föl a hallgatók, mert amíg olyan képességet növesztenek maguknak, amiből később majd produktívabbak lehetnek, addig nem bírnák anyagilag. A plasztikai műtét, a szépészeti beavatkozás tulajdonképpen a kurvák diplomája. Egyáltalán nem látom annak okát, hogy ne az állam zsákmányalja ki az adót a prostitúció piacáról.

Pedig van oka. Csak azért nem teszi, hogy még kiszolgáltatottabb legyen minden perdita. Így maximalizáljuk a kitaszítást. Azzal, hogy tiltjuk a prostitúciót, lezavarjuk a perditákat az illegalitás bűzös csatornájába, igaz, szolgáltatásért is oda lehet járni. Mi szeretjük a mocskot.
 

Boldog Nőnapot kíván az Idiet!

Köszöntök minden kedves olvasót, és ezen a halmazon belül különös szeretettel köszöntök mindenkit, aki éppen szerelemtől boldog. Az ő ünnepük közeleg, hát ideje megülni a romantikus tort.

Az Idiet nem híve a hagyományban megszürkült szórakozásnak, ezért nem lovagolnék azon, hogy ez az egész Bálint-napozás ilyen külföldi pr-lökéshullám, amely csupán több megvásárolt virágot és megemésztett csokit eredményez, sőt arra sem számíthat senki, hogy könnyáztatta, érzelmes szerenádot fogalmazzak a szerelem témakörében.

Inkább arra gondoltam, hogy belátjuk a szerelemről, az nem is olyan romantikus. Az egyetlen, az igazi nem is létezik, és mint mindig, most is szeretném tudatosítani az ünneplő és boldog olvasókban, hogy végtére mindannyian csótányok vagyunk, akiket érzelmeik hol összekapcsolnak, hol meg szétválasztanak.

Kellemes olvasgatást kívánok!

Eredetileg a híres nőgyűlölő és militáns szerelem- és szexellenes Schopenhauer életéről szerettem volna szólni, hiszen a stílszerűség mindenek előtt, de őt inkább csak megemlítem, és mivel látványosan azon vagyok, hogy meghatározott céllal módszeresen lerángassam a szerelemről a romantika erényövét, úgy véltem célszerű lenne helyenként Schopenhauer-idézetekkel színesíteni a szöveget.

„A remény egy esemény óhajtásának összecserélése ennek az eseménynek a valószínűségével.”

A szerelem neurológiai térképe

A szerelmeseket persze hidegen hagyja Schopenhauer vagy akár Platón életbölcselete, és erre tulajdonképpen jó okuk van. Azzal a meggyőződéssel élik a mindennapjaikat, hogy van értelme, pedig csak annyi történt, hogy Ámor dopaminba és norepinefrinbe mártott nyíllal találta el őket. Semmi több.

A modern orvostudomány gépszörnyei képesek benézni az emberei testbe, így a fejbe is. Már tudjuk, a szerelem ott lakik, sőt vannak pontos koordinátáink. A téma avatott szakértője Helen Fisher, még könyvet is írt az eredményről (Miért szeretünk?).

A lényeg, hogy komputertomográf segítségével sikerült azonosítani agyunk azon területeit, amik a szerelmesek esetében aktívabbak. Friss szerelmeseknek mutogatták párjuk képét, és láss csodát, kiderült, az agyunk melyik részével vagyunk szerelmesek. Érdekes, hogy férfiak és nők másként élik meg a szerelmet, vagyis más agyi területeik aktivizálódnak. A nők esetében az érzelmek és az emlékek területe izzott, a férfiaknál viszont a szexuális vonzalomért és a vizuális feldolgozásért felelős agysejtek lettek aktívabbak.

„A szerelmet nem a férfi és a nő akarja, hanem a hatalmas harmadik, aki nincs, de lenni akar.”

Hormoncsapda

Általánosságban elmondható viszont, hogy a szerelem neuro-kémiai hatásai már egyértelműbbek. Megemelkedik az áldott dopamin nevű hormon szintje, sőt vele együtt a norepinefriné is. Előbbi nagyszerű boldogsághormon például a jóllakottság vagy mondjuk kokain fogyasztása alkalmával is megemelkedik, és ha elvégezzük az egyszerű matekot miszerint, ha a szerelem dopamint szül, akkor nekünk már nem is kell jóllakni, könnyedén beláthatjuk, mi okozza szerelmesek étvágytalanságát. Az a másik cucc, a norepinefrin meg azt csinálja, hogy hirtelen nagy mennyiségű energiát szabadít ránk, vagyis energikusabbanak érezzük tőle magunkat. Tehát a szerelmes nem eszik és nem alszik, ráadásul boldog is.

De van ám e gyanús vonzalomnak hormonális árnyoldala, nevezetesen a szerotonin, illetve annak hiánya, mert abból ilyenkor keveset állítunk elő. A szerotonin jótékony hatását kábé akkor tudjuk megtapasztalni, ha valamiből úgy egészségesen belakmározunk. Az akkor fellépő elringató nyugalom és béketudat a megemelkedett szerotoninszintnek köszönhető (többek között). Mármost a szerotonin hiánya rútul belepiszkít a dopamingenerálta eufórikus hangulatba, ugyanis azt félelemérzetként éljük meg. Megszűnik vagy lecsökken a biztonságtudat. Nem tudom látott-e már valaki féltékeny vagy aggódó szerelmest? Na, az az ordító szerotoninéhség miatt volt. (Vagy tényleg megcsalták.)

Szerintem egyébként ezért tömjük Valentin-napkor egymást meggyes bonbonnal, mert a jóllakottság, ugyebár, szerotonint eredményez, de elkeserítő a tény, hogy a hatás meglehetősen rövid távú.

„Csak egy velünk született tévedés van: azt hinni, azért élünk, hogy boldogak legyünk.”

Persze a szerelemnek is vannak fázisai. Egy pszichiáter simán megmondaná, hogy ez a hormonterhelt időszak tulajdonképpen pozitív stresszhelyzet, amit a szervezet nem bír elviselni sokáig. Megnyugtatok mindenkit: nem is kell, mindjárt szar lesz, ugyanis ezek a nagyon pozitív hatású hormonok csak 2-2,5 évig fejtik ki áldásos hatásukat (ami eleve csökkenő hatás), utána következik a párkapcsolati krízis.

Ha azt sikerül együtt átvészelni, akkor fel lehet lélegezni, mert újabb hormonok árasztják el szervezetünket. Jön az oxitocin és a vazopresszin. Előbbi szintén boldogsághormon, és érzelmi elégedettséget vált ki. Kismamák szervezetében jelenik meg nagyon markánsan, leginkább szülés után. Szerintem azért, hogy elmaszkírozza az átélt fájdalmakat, így a kismamák esetleg újra hajlandóak lesznek gyermeket szülni, fittyet hányva a nem éppen kellemes procedúrára, sőt még elégedettek is lesznek a nem éppen kellemes procedúrával. A vazopresszin meg kábé monogámiahormon. Valahogy abban segít, hogy egyetlen partnerhez ragaszkodjunk, mondhatnánk kötődésre ösztönöz. (Azt írja Helen Fisher, hogy „ismétlődő monogámiára” vagyunk programozva, vagyis lehetünk hűségesek, de idővel lecserüljük azt, akihez hűségesek voltunk.)

Párkapcsolati ellentmondások

Most hogy láttuk, a szerelem tulajdonképpen leírható egyfajta hormonháztartás-változással, végre kaptunk egy érdekes adatot párkapcsolati függvénytáblázatunkba. Teljesen egyértelmű, hogy a szerelem nem akaratlagos, hanem valamiféle ösztönös reakció olyan egyedek jelenlétére, akikkel párzani akarunk. Illetve nők esetében az utódgondozás reménye is számít.

Ezzel kapcsolatban felmerülhetnek kérdések.

Nem ijesztő, hogy olyan emberrel kötjük össze az életünket, akit nyilvánvalóan értelmünktől megfosztva, őrületes dopamin-aranylövésektől elhülyülve ismerünk meg igazán? Sokkal logikusabb, ha nem a két partner választja egymást, mert abban az állapotban, amikor két partner éppen egymást választaná, akkor nem gondolkodnak tisztán. Régen ezért az ilyesmiben a szülők döntöttek, de legalábbis vétójoguk volt, csakhogy ők sem gondolkodtak tisztán, hiszen az utódgondozás is szerelemben zajlik, ugyebár vazopresszin meg oxitocin meg ilyenek, ezért hajlamosak voltak kizárólagosan egzisztenciális szempontok szerint dönteni, mert abban látták az utód életbemaradásának legfőbb biztosítékát, ha a választott kislány vagy kisfiú nagy hozománnyal bír. Oszt’ lehet, hogy a kislány meg másból vágyott volna nagyra, ugyebár.

Egyetlen kiútnak szerintem az kínálkozna, ha barátaink összességére bíznánk a döntést. Ők figyelembe vennék a mocskos fantáziánkat, meg mindazt, amiről tudják, hogy nekünk fontos, és bár velünk kapcsolatban elfogultak, de párunkkal szemben lehetnek kőkemény kritikusok, a kritikai gondolkodás pedig annyira tudományos, hogy abból baj nem lehet.

Szeretem azt, aki melletted vagyok

És volna itt még egy utolsó ellentmondás. Tudniillik, hogy a szerelem elvileg önzetlen. Jha! A valóságban bárkit szerethetünk önzetlenül, kivéve a szerelmünket. A barátainkat szerethetjük úgy, hogy elfogadjuk, vannak nekik rajtunk kívül egyéb barátaik, ezzel szemben a szerelemben azt nehezen viseli az ember, ha a szerelmének van más szerelme. A szerelem kizárólagos. Filozófiailag: páros önzés.

Zárásként egy idézettel kedveskednék szerelmes és egyéb olvasóimnak Valentín-nap alkalmából, csak ezúttal nem Schopenhauer gondolatait emlegetem föl, hanem egy egzisztencialista író, filozófus, bizonyos Jean-Paul Sartre vaskos bölcsességét bigyeszteném ide. Ő úgy vélte, hogy a szerelem azért lehetetlen, mert benne a másik szabadságát akarjuk saját uralmunk alá hajtani, és a másik létével akarjuk megalapozni saját létünket.

A szerelemben azt akarom, hogy „a másik léte szabad kiemelkedésének abszolút és egyetlen célja az engem választás legyen, vagyis azért válassza létét, hogy az én objektivitásomat és fakticitásomat* alapozza meg.”

Boldog Valentin-napot kívánok!

*fakticitás: tényszerűség, igazolható valóság, tény

„GECI(K)

Elszabadultak a dilettánsok, blogot írnak és fikáznak, mert nekik lehet. Van hozzá joguk, alanyi. A tehetségtelenség falován, rozsdás fakarddal üvöltöznek. Onnan ismered meg őket, hogy nem értik az iróniát: a durvát se, a szelídet se, a könnyűt és a bonyolultat se. Főleg a bonyolultat nem. Mert. Mert nem érik el. Nem áll kézre nekik. Egyszerűen.”

Bitang.prae.hu link

Itt volt nekünk a NapiSzarVers blog, amit végül elsöpört a kortárs költészet indulata. A blog egyszerű volt, mégis zseniális. Azt mondta, hogy minden nap fog egy verset, ami szerinte szar, odadobja a nép elé, és akkor végre lehet cincálni. Kár lenne tagadni, hogy ez simán lehet legalább olyan örömteli foglalatosság, mintha összehúgyozott hógolyóval dobálnánk egymást. Sőt, még jobb, mert a kultúracsináló szakmunkásnak csaphatjuk az arcába a megalázót, amiért ő helyenként szart produkál.

Nem kell aggódni, József Attila sem írhatott naponta egy Eszméletet.

És nem is az volt a blog címe, hogy NapiSzarKöltő. Csak valahogy a kortárs irodalom fenegyerekei között előfordulnak, akik ezt magukra veszik, megsértődnek, és… már majdnem azt mondanák, hogy akkor ők nem írnak, mert retardált a közönség. Szegények (ők) nem tudták még feldolgozni, hogy versüket útjára bocsátották, beletaszították a dilettáns olvasó zsíros kezébe, hogy az értetlenül fogdossa intim helyeken, és aztán lehető legmegalázóbb módon magáévá tegye, mint egy rongyos kurvát.

Pedig ez ilyen. Ha az irodalmi produktum kikerül az irodalom szűk (nagyon szűk) közösségéből, akkor bizony jönnek majd a kritikák, és nem egy értetlenül fog állni azelőtt is, hogy a szerző nem használ vesszőt. Ez van, ha nem tetszik, akkor értelmetlen szánakozni azon, hogy milyen belterjes és kicsiny az irodalmi élet nézőtere, mert lám, amint kitágul, jönnek az értetlenek.

A NapiSzarVers is megkapta, hogy csak fikázik, meg destruktív, meg megnemértettzseni írja. Nem is volt ezzel baj, várható következmény. Csakhogy fölbukkant valami egészen különleges téma is a szarversek között. Kiderült, ezzel lehet pénzt keresni. Egymillát! HE’’’!

Konkrétan, jelezték a kamikáze bloggerek, hogy Pollágh Péter egymillió forint alkotói támogatást kapott A cigarettás munkacímmel futó projekt megvalósítására (lásd itt), majd mellébiggyesztették A cigarettás című költeményt (vagy szemelvényegyveleget a kötetből) mint NapiSzarVerset.

A bejegyzés kikerült az Index címlapjára, így a nagyközönséghez is eljutott az égbeprüszkölt, ragadós csula, ami aztán reakcióba lépett a szakmával, és elszabadult a pokol.

A hömpölygő felháborodás állítólag fenyegető leveleket generált, és a bátor bloggerek kénytelenek voltak meghátrálni a gyilkos költők tolla láttán. Ugye semmi sem lehet olyan ijesztő, mint a frappáns prózapoétikai eljárásokat felvonultató allegorikus fenyegetőlevél.

Végül a blog nem frissült tovább, aztán a bejegyzéseket is eltávolították.

Engem ez egy kissé zavarba ejtett.

A végső vita arról szólt, hogy jár-e pénz a költőknek, és ha igen, akkor honnan, mennyi, miért.

Az ugye teljesen világos, hogy ez a művészeti ág egyszerűen képtelen fönntartani saját magát. Állami segítségre szorul. Ha nem kap, akkor eltűnik, vagy láthatatlanná zsugorodik. Viszont a pénzt valakik szétosztják valakiknek.

Mármost itt a kommentelők egy része nehezményezte, hogy érthetetlen versekért fizet az állam. Ezzel nincs baj, nehezményezni lehet, viszont a művészi értékességnek nem mérőszáma az, hogy mekkora közönséget vonz, illetve mennyire érti a közönség az adott művet. Egyszerűbben: lehet az a vers jó, amit alig néhány ember tud elolvasni, megérteni.

Ezért aztán jellemzően (remélhetőleg) olyan emberek osztanak támogatást, akiknek hivatásuk az irodalommal való foglalkozás. Azt, hogy kinek és miért adják a pénzt, rájuk bízhatjuk, viszont valamiféle indoklást elvárhatunk. A tudomány ugyanis nem demokratikus, így a szubjektivitástól nem mentes irodalomtudomány sem az. Ha az egyszerű ember közvetlenül beleszólhatna a tudomány támogatásába, akkor nem lehetne kizárni, hogy milliárdokat költsünk a magyarság szíriuszi eredetének bizonyítására, örökmozgó feltalálására és hasonló hajmeresztő teóriák „igazolására”. A tudomány területére a hozzáértés a belépő. Az, hogy nem értjük a Maxwell-egyenleteket nem jelenti azt, hogy beleugathatunk a fizika tudományába, azt meg főleg nem, hogy pusztán a nem értéstől a Maxwell-egyenletek hibásak (persze ez utóbbi igazolhatóan helyes és használható, ellentétben mondjuk a A cigarettás című költeménnyel).

Ezek olyan körülmények, amik kínozzák a fizikusokat. Nem érti a világ, hogy éppen mit piszkálnak, és éppen mire kérnének pénzt. Előttük áll az a kihívás, hogy el kell magyarázni a laikusoknak az EPR-paradoxont. A másik lehetőség, a szuper atomerőmű föltalálása. Azt sem értenénk sokan, de jönne belőle az áram.

Az irodalom nem ilyen. Abból nem lesz áram. Mondjuk ki, gyakorlati haszna nincs, vagy legalábbis láthatatlan (kézzelfoghatatlan). Nem tud GDP-t termelni. Egyedül csajozni lehet vele, de az most nem számít.

Ezért az irodalom előtt csak az az út látszik, hogy nekiáll elmagyarázni azokat a műveket, amik szerinte értékesek. A feladat nehéz, szinte lehetetlen, de becsületbeli ügy. Jó mulatság, férfi munka.

Muszáj lesz nekilátni, mert hiába belátható, hogy a kultúra megérdemli az állami támogatást, az állam én vagyok, és mindenki. Egyenként dobjuk össze a költők hosszú lépését, és ha nincs párbeszéd, akkor majd jön egy párt egy olyan programponttal, hogy a kortárs irodalom éves támogatásából ő épít egy hatalmas, olcsón használható vidámparkot mindenki örömére. Tudjátok, alul víznek árja.

Nem elegáns fenyegetni egy blogot, ha megfogalmazódik az a kérdés, hogy miért kap akár egy több kötetes költő hangzatos tervre pénzt. Miért nem csak a kész művekért jár, ahol könnyebben védhető eljárás a pénz odaítélése? Nyilván van rá válasz, tessék azt leírni, ahelyett, hogy az állami támogatás témáját valamiféle szent tehénnek tekintve megfenyegessétek azt, aki előjön vele.

A kérdés felvethető, és az nem érv, hogy mert különben kicsinállak titeket, gecik!

Update!!!

A törölt anyag természetesen fellelhető, mert az internet ilyen.

Az idetartozó NapiSzarVers-bejegyzések még megjelennek a google-tárban:

Itt elkezdődött.

Itt folytatódott.

Itt meg Game over.

Legközelebb játszani is engedd!
 

Már meg éppen kereszténygyalázás helyzete forgott fenn/kereszténygyalázás volt folyamatban. Méghozzá a Klubrádió hullámhosszán. Bezony. Ez már csak ilyen. Címlapon hozta a Magyar Hírlap is. Mivel Klubrádiót éppen nem hallgatok, ezért reájuk támaszkodva idézem Para-Kovács Imre szavait: „Egy gyerek fejlődését két dolog tudja délelőtt tönkretenni, a kereszténység és a pornográfia.”

Így aztán most összkerék hajtású skandalum van a kereszténység minden szegletében. Az ORTT már majdnem vizsgálta is, hogy szabad-e ilyet mondani, és egy komoly médiasokaság igyekszik odazavarni Para-Kovácsot a mikrofonhoz, hogy kérjen már bocsánatot.

Nekem persze gőzöm sincs. Mármint arról, hogy mi a helyes. Úgy általában sem tudom megítélni, hogy mikor kéne korbácsolnia az ORTT-nek, de ez nem is posztom. Inkább felkínálok az ORTT-nek, meg a kereszténységnek, ami állítólag egységesen meg lett gyalázva újabb anyagokat, amiket nem ártana sürgősen kivizsgálni.

(Meg)idézem a magyar irodalomtörténet egyik érdekes alakját, mert ő olyat, de olyat írt 1905-ben, amit én biztosan nem mernék. A szerző az igen érdekes életet megélt Csáth Géza, akinek a hittantanítással kapcsolatban voltak aggályai több mint száz éve. Álljon itt néhány részlet két publicisztikájából.

A Hittantanításról

Magyarországban, a könnyelmű és rosszhiszemű hátramaradottság hazájában, senki sem csodálkozik azon, hogy egy szépirodalmi folyóirat egy ilyen című tanulmányt közöl: Az egységes hittani tanterv. Ez a folyóirat a Bácsország. Idő: XX. század. Akik azt mondják, hogy: "Nos és mit akarok, hiszen ezt az elfogultságban is tiszteletre méltó, de érdektelen pedagógiai tanulmányt a kutya se olvassa és mi okom van rá, hogy belekössek?", azoknak azt felelem, hogy az a tény maga, hogy ez az írás nyomtatásban megjelent, igen, hogy szó is lehet arról, hogy ilyen írás megjelenjék - ez a mi hátramaradottságunk. E sorok írója nem vallás ellen, hanem bármilyen deizmus ellen beszél.
Burke fölfedezte a radiobot, életet állított elő, a tudomány az ismeretek kincsesbányájába újabb és újabb tátongó tárnákat fúr... és mi megengedjük, hogy valaki a hittan tanításáról, vagy ami pokoli gúny: e tanítás reformjáról értekezzék. Megengedjük azt, hogy egy ócska rozsdavájt alkotmányt támasztgassanak, tisztogassanak, holott egy percig se szabadna megtűrni és le kéne rombolni, mert a butaság és szűklátókörűség béklyóiba veri ama élő szervezetet: a tanulóifjúságot, mely ez idő szerint még ennek a kiszolgált, vén alkotmánynak összeroncsolt, kivénhedt, kukacos oszlopain fejlődik és él. Vigyázzatok! Óriási baj fenyegeti ezt a drága élő szervezetet. Nem fáj ez a baj senkinek másnak, csak Magyarországnak, mely jelenleg tétlenül kénytelen nézni a nagy veszélyt egy másik nagyobb veszély miatt.
…

Néhány gyakorlati példát. A kisfiúnak már a második-harmadik osztályban gyónni kell. Akár akar, akár nem. S ha az apja - felvilágosult ember létére - nem engedi, kiteszik a fiúcska szűrét az iskolából. Az első elemista hatéves fiúnak minden vasárnap és ünnepnapon misét kell hallgatni. Ott állani, térdelni, állani, térdelni, ahogy a tisztelendő úr parancsolja. Istentisztelet ez? Nem! Sohase bocsátom meg annak a vallásnak, melynek papja keresztelt, hogy az isten házában mondatta ki velem először ezt a szót: Unom magam. Sohase bocsátja meg érző és gondolkodó ember, hogy az agyvelejét hülyeségekkel tömték tele, hogy a fiatal idegrendszerét és képzelőtehetségét a szent borzalmakkal és a túlvilágról szóló könyörtelen, undorítóan embertelen és természetellenes eszmékkel megmérgezték. Ez a méreg ideig-óráig, de néha egész életre is vallásbolonddá teszi a gyerekeket. Hány nehéz, félig álmatlan éjszakát köszönhetünk mi szegény, könnyű álmú gyerekek az ördög, a pokol rikító groteszk gondolatainak. Emlékezzünk csak vissza! S milyen nehéz volt a szabadulás e természetet, emberi gondolkodást megszégyenítő eszméktől.

…
"De hát vallás csak kell!" - mondják azok az emberek, akiket telt gyomor, alacsony gondolkodásmód és a körülményekkel való abszolút megalkuvás jellemez. Ez a tömegember. Az ő ügye az, amiről itt írunk, s így meg kell adni rá neki a feleletet. Hittan helyett erkölcstant kell tanítani. Az erkölcs nem valami állandó: változik. Megfelel a kornak, s így semmiképp se jő ellentétbe a józan ésszel, az emberi törvényekkel.
Középkorban középkori etikát tanítsunk! De a XX. században ibseni és nietzschei elveket kell adni a jövendő férfiaknak. Önök összecsapják a kezeiket. Nos tudják meg, hogy Mózes, Krisztus, Mohamed voltak az óvilág Netzschéi és Ibsenei. Nekik is kevés követőjük volt, de a követőik száma éppúgy rohamosan szaporodott, mint ezen elmeóriásoké, s munkájuk, hivatásuk is - lényegében - ugyanaz vala.
…
Akkor lesznek nálunk is olyan könyvek, mint a francia elemi iskolában. Nyissunk ki csak egy ilyen könyvet. 22. lecke. Szeretni és tisztelni kell a nagy embereket.
"Mindenkinek közülünk joga van, hogy legyen vallása, vagy hogy ne legyen. Mindenkinek közülünk joga van imádni az Istent vagy azt hinni, hogy Isten nincs. De mindnyájunknak tisztelni és szeretni kell a nagy embereket, vagyis azokat, akik lángelméjükkel, munkájukkal és erényeikkel az emberiséget boldoggá tették..." Ezután következik a megmagyarázása annak, hogy micsoda is a nagyság, s kik a nagy emberek. Irigylésre méltó egy társadalom, ugye? S bárki előtt világos lehet, hogy az ilyennek egészen másképpen kell fejlődnie, mint a miénknek, mely az iskolában ellenkezőleg ezt tanulja:
"...Az Istenben hinnünk kell, mert aki nem hisz, elkárhozik... S a pokolban kénköves lángokban örökké ég. (Mindig?) Igen, még a feltámadás után is: örökkön örökké! Aki pedig hisz Istenben, s megtartja az ő parancsait, az a mennyországba jut, ahol örök boldogság lesz osztályrésze."
Biz ez szomorú olvasmány, mert a levét mi isszuk meg az ilyen hülyeségnek. A mi szociális testünket mérgezik meg ezek az ostobaságok.

A teljes írás itt található.

Még egyszer — és utoljára — a hittantanításról

A hittantanításról és nem a vallásról! Ez utóbbiról ugyanis nem vitatkozom.
*
Egy kitűnő gondolat jött kapóra - és most olvasom -, mellyel a célomat megmagyarázhatom, mert félreértettek. A gondolat Nietzschéé és így szól:
"Ha azelőtt a himlő tette próbára a test erejét és épségét és azon embereket, akik a próbát nem állták ki, megölte, úgy ma bizonyára a vallási fertőzés szolgálhat próbájául a szellem erejének és épségének. Vagy győzedelmeskedik fölötte az ember, vagy szellemileg tönkremegy."
Nos, mi azt mondjuk, hogy ennek a vallási infekciónak nem szabad kitenni az ifjúságot. Nem szabad, mert 50%-nál több nem állja ki a próbát. Két kirohanásomnak tisztán ez volt a tárgya.
*
A szabadgondolkodás követeli, hogy a vallás degradáltassék le államilag engedélyezett orvosi rangjából azzá, ami - kuruzslóvá. A gyógyítást ne tiltsuk meg neki. Aki akar, akinek nincsen jó dolga, menjen hozzá metafizikai lélekorvosságért (mert a vallást ma csak a tömeg számára készült nagyon gyenge gondolkodási lábakon álló metafizikai filozófiának szabad tekinteni), de mellette működhessenek más metafizikai konyhák is - ha az ember már nem tud megélni az efféle táplálék nélkül -, teszem olyan előkelő cégek, mint Hegelé, Spinozáé, Kanté, Schopenhaueré, amelyeknek eledele jóval különb főzet. Vagy pedig a Spenceré és Du Bois-Reymondé, akik röviden kimondották - s ez a ma metafizikája -, hogy azok a dolgok az elme számára megismerhetetlenek és az egészséges eszű ember ne törődjék velük. "Ignorabimus." Azaz sohase fogunk azokról biztosat tudni. Soha.
…
De most jő a fő kérdés!
Ki meri állítani, hogy a gyermekeknek kell metafizika? Az érzéki világot sem ismeri még és már egy ködös, érzék fölötti birodalom nehéz és kábító képzetével terhelik meg fantáziájának ifjú és gyenge csikóhátát. Ez a bűn!
Ki volt az a természeten erőszakot tevő gazember, aki először kitalálta, hogy a gyermeknek metafizika kell?
…

A teljes írás itt olvasható.

Ha az ORTT illetékese véletlenül nem értesült volna róla, Csáth Géza (polgári nevén Brenner József, született Szabadka 1887. február 13. pszichiáter képzettségű pszichiáter, orvos és író) időközben meghalt, szóval a büntetést majd valahogy a túlvilágra kéne címezni.
 

Friss!!!

Kék lázban ég az ország. Sőt! A világ. Az eszperantó nyelviskolák váltani kénytelenek, és a bennszülött na’vik nyelvét kezdik oktatni, az emberiség már le sem veszi a 3D-szemüveget, és mindezek felett valamennyi teremtmény nekiáll az életcsinálásnak, vagyis vadul dugni kezd. Ezt hozta nekünk az Avatar. Ez az újévi tanulság.

Érthető a film gyermekded erkölcsi mondanivalója, azt senki nem véti el, meg nagyszerű móka a 3D is, de az Avatar marhára nem ezektől lesz jó film. Mégcsak nem is sztoritól, ami kábé Utolsó szamuráj (és egy rakás egyéb film) digitálisan felpumpálva. Az Avatar azért jó film, mert arra okít, azt mutatja be, hogyan kell az életet fönntartani.

És most nem pusztán arra gondolok, hogy a genyó emberiség kivágja a fákat, hanem arra, amit csak akkor látunk, ha elkezdünk elmélyülni az Avatar mélyebben megbúvó rétegeiben.

Erre tessék, tökre megéri!

Pandóra

Így nevezik a bolygót (holdat), ahová az ember beteszi a lábát, hogy drága kőzetet túrjon elő. Ez az egyetlen cél. Problémát az jelent, hogy a legnagyobb lelőhelyre építették falujukat a bennszülött humanoid lények, a na’vik.

De máris előre haladtunk. Van még egy-két megemlítendő jelentésréteg Pandórával kapcsolatban. Ilyen például, hogy igaziból is létezik egy hold, amit így hívnak (a Szaturnusz negyedik holdja), és bármilyen meglepő, azt nem a Való világban vonagló pornós csajról nevezték el, hanem a görög mitológia egyik szereplőjéről.

Történt pedig, hogy az embereknek Prométheusz ellopta a tüzet, amivel aztán remekül lehetett még a színes fémeket is formálni, így megindulhatott a technológiai fejlődés. Ez persze fölbőszítette Zeuszt, ezért elküldte az embereknek Pandórát. Büntetésül. Apollón tanította dalolni és gyógyítani, Aphrodité formálta tökéletesre a fenekét (értsd: adott neki szépséget, kellemet) stb. Fontos még, hogy Pandóra kapott egy szelencét, benne minden földi bánattal és keservvel. No meg a reménnyel, de azt is értelmezhetjük nyugodtan keservnek.

Pandóra és szelencéje (hi-hi) igen kívánatosak voltak, ezért feleségül vette őket Prométheusz testvére, minden intelem ellenére. És ahogy lenni szokott, zsupsz, kinyílt a szelence és minden ragály és nyomorúság rászakadt az emberiségre, kivéve a reményt, mert az megtapadt a szelence alján. (Nem szeretnék bővebben belemenni, de remélem érthető, hogy a megtermékenyült petesejt ragadt meg, és valójában. Az a remény. Az élet fönnmaradásának záloga, bizony.)

Így már kicsit többet értünk a film alaphelyzetéből. Van ez az érintetlen hold, ami véletlen a szűzies Pandóráról kapta a nevét, idejön az ember a gépeivel, fegyvereivel, gyújtóbombáival (tehát a Prométheusztól kapott tűzzel), hogy kikotorjon valami kőzetet. Pedig a mítoszból tudjuk, nem szabad Pandórától ajándékot elfogadni, tehát nyilván elvenni sem, és különben is, büntetésül küldte az emberiségnek Zeusz, hogy tanuljunk.

Szóval éppen tanulunk.

A tudomány és Pandóra

Katonákon és kotrógépeken kívül jöttek még tudósok is. Biológusok, ilyesmi. Ők igyekeznek megérteni, mi zajlik a bolygón, de sajnos nem vehetnek mintát mindenhonnan. Hiába bújnak bele a na’vik testébe (az avatarokba, ugye) és tanulják meg a nyelvüket, sehogy sem bíznak bennük a bennszülöttek. Egészen addig, míg meg nem jelenik a tolószékes tengerészgyalogos köztük, akit kiválaszt a bennszülöttek istene. (Rászállnak a lelkek fájának magjai.) Na, ő lesz a biológusok között az antropológus.

A na’vik

A bennszülöttek nagyobbak és erősebbek az embernél, de csak nyilaik vannak. Technológiailag nem különösebben fejlettek, viszont mindenki dögös. A pasik úszóbajnokok, a nők strandröplabdázók testét kapták, és alig takargatják magukat. Meg az is kiderül, hogy az egész bolygó egyetlen élő egységként funkcionál, és minden élő egyed kapcsolódhat egy másikhoz vagy az egész holdhoz, mint élő organizmushoz a lelkek fáján keresztül. Olyan ez, mint a Mátrixban. A na’vik rácsatolják a copfjuk végét valamelyik állat hasonló csatlakozójára, és máris eggyé vállnak. PL. így lovagolnak.

A kiképzés

A dögös bennszülött csaj, Neytiri fogja kitanítja a mi tengerészgyalogosunkat. Vadászt farag belőle. És innentől nagy dózisban kapjuk a szinte leplezetlen szexuális utalásokat, amik elősegítik a történet mélyebb megértését. Az első ilyen pillanat, mikor a beépült avatar begerjed az oktatójára nyilazás közben. Persze az még tartja a távolságot, de mindjárt látjuk, hiába.

Kicsit később ugyanis, mikor Jake lenyilaz egy jószágot, és kivágja a szívét, a lelkes tanár megdicséri, miszerint „szépen ölsz”. Pedig nem így indult a kapcsolatuk. Idegenként meg akarta ölni, aztán tudatlan kisgyereknek, majd gyogyósnak nevezni. Erre addig jutnak, hogy szépen öl. Mondhatnánk lágyan:

"And there he was this young boy, stranger to my eyes,
Strumming my pain with his fingers,
Singing my life with his words,
Killing me softly with his song,
Killing me softly with his song,
Telling my whole life with his words,
Killing me softly with his song."

(The Fugees: Killing Me Softly részl.)

(Strum= hangszeren játszani tudás nélkül) (adalék a gyogyóssághoz és a szépen öléshez.)

Íme egy popkult utalás (kicsit erőltetve.). Azért kell, hogy ne csak a Ne légy barom című film Shakespeare-értelmezése legyen előttünk, amikor azt mondjuk, hogy az „öledben meghalni” az tulajdonképpen az aktus végét, az orgazmust jelenti. Tehát az ölés a halál okaként ebben a kontextusban nyilvány az orgazmus oka, ugyebár. Vagyis, amikor Neytiri azt mondja, „szépen ölsz”, akkor az azt jelenti: jó kan vagy. Ezek után már lehet menni sárkányt szelídíteni.

Sárkányok

Tényleg. Eljön az utolsó próba ideje, aminek az a lényege, hogy a leendő vadász marha magasra mászik, hogy megszerezze saját ikranját. Az ikrán ilyen repülő dinoszaurusz, kvázi sárkány, csak nem tud tüzet okádni. Úgy teheti a vadász magáévá, hogy összecsatlakozik vele a kitüremkedő idegvégződésén keresztül. Ez viszont különleges kapcsolat. Az ikrannak is ki kell választania a vadászt, ami abban nyilvánul meg, hogy meg akarja ölni. Ha sikerül összekapcsolódni, akkor az ikran már nem enged magához mást, vagyis ez egy életre szól. Mondanom sem kell, sikerül, Jake Sully könyörtelen légi vadász lesz ikranja hátán.

Ikrant birtokolni nagyon menő dolog. Eleve csak a szuperkanokat és szupercsajokat engedik a próba közelébe. Meg a sárkány egy igen tartalmas fallikus szimbólum.

Toruk makto

Miután igazi vadásszá vált Jake, és a helyiek igaziból befogadták, végre asszonyt választhat. Választ is, és az élet fennmaradásának jó szolgálatot téve ki is választja tanítóját, és hamarjában dugni kényszerülnek. Azt már említeni is fölösleges, hogy ez a kapcsolat is örökre szól, ők már egyek, és az egészet az életért csinálták.

Aztán az emberek lerombolják az otthonfát, amiben a helyiek laknak, sokan meghalnak, Jake pedig száműzött lesz. De ő segíteni szeretne, és ez csak egyféleképpen lehetséges.

Van a levegőnek saját ura, egy kurvanagy madár, ami még az ikranokra is veszélyes. A na’vik ezt toruknak nevezik. Azt jelenti: végső árny. Vagyis halál előtti sötétség, és így újra visszakanyarodtunk a halálszimbolikához. Mármost nagyritkán születik olyan na’vi, aki képes meglovagolni torukot is, akár egy ikránt. Őket úgy hívják: toruk makto, vagyis végső árny lovasa(i). Nem tudom, kell-e magyarázni? Űbernagy kan, aki megszelídítette a végső árnyat.

A tudatlan Jake-ből persze toruk makto lesz. Így száműzetéséből hamar visszatérhet, mindenki leborul előtte, mondhatnánk nagy respektusnak örvend, és még a dögös bennszülött is visszaszeret belé. Nem tudom világos-e, a toruk az kábé a repülő sárkányok Porsche Cayanja.

A szelence kinyílik

Toruk makto vezetésével nagy csapás éri az embereket. Nincs drága kavics, és még el is üldözik őket a bolygóról.

Fogalmazhatnánk úgy is: toruk makto kinyitotta Pandóra szelencéjét. A remény meg megtapadt, az élet fönnmaradhat.
 

Ha képzeletbeli pszichiáterrel halucinálok beszélgetést, akkor éppen gyógyulok?

Mára túl vagyunk a Jézuska felköszöntésén. Lassan emésztésünk is felveszi az ünnepi ritmust, és kiismerjük a Jézuskától kapott temérdek földi gyönyört. Jövőre már megint jobb lesz, hiszen a frissen birtokba vett javak könnyebbé, szórakoztatóbbá teszik a hétköznapjainkat.

A Jézuska szempontjából pedig ez egy olyan születésnap, ahol az ünnepelt hoz ajándékot, ezért érzéketlenség lenne nem gondolni arra, hogy kicsit azért szívás lehet megbecsült mitikus figurának lenni. De azért az isten éltesse! Sokáig.

Karácsonyi elmetorna

És erről jut eszembe! Mármint arról, hogy szívás lehet megbecsült mitikus figurának lenni. Volna itt egy hangyányi probléma. Ugye a szüzsé szerint megszületett a kis Jézus, amit népileg azzal egészítünk ki, hogy visz mindenhová ajándékot, karácsonyfát, így biztosítandó az ünneplés méltó kereteit. Mármost a Jézuska a következő isteni sugallatnak engedelmeskedve ajándékozza meg a lakosságot. Csak oda visz fát, ahol saját erőből nem tellett rá. Vagyis, ha a fa alá beparkolt a benzines terepjáró, akkor oda már nem kell több, ellenben ahol nem volt fa sem, oda legalább teremt egy szép díszeset.

Ám hazaérve hirtelen kikristályosodó dilemmával kerül szembe a Jézuska. Ugyanis feltűnik neki, hogy a királyok hoztak mirhát meg egyebet, de sehol egy karácsonyfa. Látja, hogy még nem teljesítette feladatát, hiszen nekik nem tellett rá, így gyorsan oda kéne egyet teremteni az isteni sugallat szerint. De mielőtt hozzálátna, egyszer csak az is eszébe jut, hogy ha ő növeszt a jászol mellé egy szép fát, akkor olyan valakit fog megajándékozni, aki tud saját erejéből fát állítani.

Jézus kerek szemmel felnéz az atyára (magára), és kérdően széttárja karjait: „miféle sugallat az ilyen?”
 

A fejlődő országok lakosainak valamiért sok gyerekük születik, míg a fejlett országok lakosainak meg direkt kevés. Ezt a jelenséget sokszor körbevizelte már a társadalomtudomány, és a Holdig érne ezeknek az értekezéseknek a papírkupaca, ha összeraknánk.

Van bennük szó mindenféle tényezőről. Például a fejlődő országokban magas a halálozás fiatal korban, és ezt kiegyenlítendő többet szülnek a helyiek. Ez az alapvetés akkor okoz ugrásszerű népességnövekedést, mikor elkezd térhódítani az orvostudomány. Mondjuk minden harmadik megszületett gyermek meghalt 1 éves kora előtt egy olyan betegségben, amire egyszer csak lesz gyógyír. Ilyenkor nem mérséklődik a születések száma rögtön, hanem először mérséklődik a halálozások száma, és ebből a differenciából lesz a népesség számosságának növekedése.

Meg olyan érvek is szárnyra tudnak kapni, hogy a fejlett országok lakói a fenenagy jólétben úgy elvannak, hogy nem akarják a komfortot meg a plazmatévén nézhető pornót fölcserélni a családalapítás nyűgére. A tomboló elemi ösztönre meg tudunk gumit húzni, hogy az egyéb praktikákról már ne is kelljen szólni. Így a fejlettség annyit jelent, hogy mindent kiélvezhetünk következmények nélkül. Tudunk családtervezni! Mert mink okosak vagyunk!

(Például vannak még bőven olyan törzsek, ahol nem jöttek rá, hogyan is lesz a gyerek, ami jobban belegondolva érthető, hiszen a sámánkolléga nem járt biológiaórára, így teljesen magától kellene felismernie, hogy két esemény, melyek között általában kilenc hónap telik el, valamiféleképpen összefügg, és azért ez nem olyan nyilvánvaló.) 

Ezek mind-mind logikus és minden bizonnyal megalapozott érvek, vitába sosem szállnék az ezeket vallókkal. Mindössze annyit jegyeznék meg, szerényen, hogy volna itt még más is.

Az én társadalomtudományom

Észrevételem arra kínál választ, hogy a fejlettség miért jár a születések számának csökkenésével a fent taglaltakon túl. És előre szólok, hogy nyilván a nők az okai az egésznek, hiszen az utódgondozó ösztön valamiért bennük izmosabb, tehát a férfiak hatása a tárgyalt jelenségre elhanyagolható. Mink alapvetően csak a magszórásra vagyunk genetikailag kalibrálva. Az, hogy mégis alkalmasak vagyunk családos lényként élni, már nincs olyan erős késztetéssel megtámogatva. Vagy talán helyesebb, ha azt mondom, hogy az utódgondozás vágyának meglétében inkább vagyunk sokfélék, mint a párzás vágyának meglétében. (Ugye párzani a férfi populáció elsöprő többsége akar, míg utódgondozni már csak egy kevésbé elsöprő többség szeretne.)

A fejlettség hozta a fogamzásgátló módszereket, de nem hozta automatikusan a fogamzásgátló módszerek használatát. Ahhoz igen gyenge a fejlettség úgy általában, hogy a nők anyaságra buzdító vágyait csak úgy megzabolázza. Hiszen miért ne lehetnének a fejlett országok női ugyanannyiszorosan anyák? Legfeljebb ők fejlett anyák lennének.

Még kulturálisan is az (volt) a sugallt szerep, hogy a nő otthon fejlett anya, fejlett apuka meg dolgozó, akinek anyuka rendben tartja ingjét-gatyáját, és utódgondozza közös utódaikat, valamint buzdítja utódaik szaporítására. Ez volta séma a Nagy Férfiuralom Korában, és a férfiaknak ez kellően „kényelmes” lehetett ahhoz, hogy olyan nagyon ne akaródzék ezt a szokást bolygatni.

A változás oka: Barbie

Ha eddig nem köpték le a monitort feminista érzelmű olvasóim, akkor majd most. Ugyanis nyilvánvaló, hogy a Barbie baba elterjedése oka és szimbóluma a női egyenjogúságnak, a kizárólagos anyaszerep háttérbe szorulásának. Egy igazi bunkó azt írná, hogy a nők öntudatra ébredése egybeesik a Barbie baba megjelenésével, és ezt az igazi bunkó úgy értené, hogy könnyen kiszámolható, a Barbie 1959-ben indult hódítani, a nőmozgalmak második és sikeres hulláma pedig az 1970-es években csapott le tájfunként a fentebb bemutatott családi sémára és a Nagy Férfiuralom Korára. Ebből az látszik, hogy azok a nők voltak képesek egyenjogúságot kivívni, akiknek már volt lehetőségük Barbie-val játszani. Megnőttek, elkezdtek menstruálni, huszonévesek lettek, és akkor azt mondták, hogy a testük az övék, abból akkor csinálnak anyatestet, amikor akarnak, és senki nem akadályozhatja meg nekik a féktelen promiszkuitás gyakorlását. Pont. (Lehet, hogy mást is mondtak.)

Így is lett. A fejlett országokban a nők azt csinálnak, amit akarnak. A fejlődő országokban nem feltétlenül. Vagyis a Barbie tér- és időbeli felbukkanása nőmozgalmakat, női egyenjogúságot, meg ezeknek a járulékos javait hozza el. (Emlékezzünk: olyan ez, mint a párzás és a szülés között lezajló kilenc hónap, hogy bár távol vannak egymástól, de mégis van köztük összefüggés.) Így, egyszerre történelmi és földrajzi perspektívából kitekintve már nyilvánvaló, hogy a két esemény (Barbie feltalálása, nőmozgalmak sikere) szorosan összefügg.

Mit látunk Barbie-ban?

Elsőre annyit érdemes megfigyelni, hogy Barbie milyen változásokat hozott a babázás világába. Ugye a prebarbie korban a babák babákat reprezentáltak. Ez lehetővé tette, hogy a kislányok úgy éljék ki anyai ösztönüket, hogy ne veszélyeztessenek egy igazi kisdedet. A műanyag babának ők adták a cumit, felöltöztették, ringatták, babakocsiztatták, meg még játszásiból tisztába is tehették azokat büdi nélkül. Vagyis tudtak anyát játszani, készülhettek az anyaszerepre.

Kérdés, hogy amikor Barbie-val játszanak, akkor milyen szerepet élnek át/ki éppen. Egyelőre csak annyi biztos, hogy az anyait azt pont nem. Barbie baba jellemvonásai nyilván nem egyértelműek, de egy-két dolgot azért megfigyelhetünk. Például alapjáraton nem tud beszélni, csak külseje van szegénynek. A prebarbie kor játékbabáinál ez nem gond, hiszen azoki eleve babákat ábrázoltak, akik a valóságban sem tudnak beszélni, így azoknál a hangképzés hiánya kevesebb szerepzavart okozott. Lehetett hozzájuk beszélni, választ nem várt tőlük senki.

A Barbie viszont a kerekmellű, dögös szőke csajságot jeleníti meg. Ők igazából tudnak beszélni. Vagyis ez jelentheti azt, hogy Barbie úgy nem képes beszélni, hogy közben lehülyéződik, meg jelentheti azt is — és ez a valószínűbb —, hogy a lányok nem a Barbie-hoz beszélnek, hanem a Barbie helyett. A régi babákkal játszottak, a Barbie babát meg eljátszzák. Remélem világos a különbség!

Személyes kitérő

Gondoltam említek egy példát, hamár. Ugye abban tocsogunk éppen, hogy a lányok eljátsszák a Barbie babát. Ezt meg is toldanám azzal, hogy a fiúk meg igaziból szeretnek játszani a Barbie babával. Mondom: -VAL! Még nagyon gyerek voltam, ezért kissé homályosan emlékszem, mikor mi, fiúk kölcsönkértük (vagy elvettük) a csajok Barbie babáit. Érdekes belegondolni, mennyire máshogyan viszonyultunk a játékukhoz. Ők fölöltöztették, mi benéztünk a szoknyája alá, és a biztonság kedvéért levetkőztettük. A lányok azt játszották, hogy Barbie beszélget Ken babával, az ő párjával, mi meg levetkőztettük őket, és különleges közelséget hoztunk létre a két bábu között. A lányok táncos mulatságot szerveztek a játék babáknak, mi orgiát.

A Barbie babával való találkozáskor már látszott, hogy a romlatlan tisztaság csak a felszín. 

Barbie uralma

Csak az biztos, hogy Barbie, a dögös szőke a nők anyaság előtti életmódjának csillogó szimbóluma. Partyzik, összejön a napbarnított, kvázi-Banderas Ken babával, van egy csomó csilli-villi rucija, autózik a Barbieháztól a Barbietengerpartig. Amolyan forever partytyúk, akiért mindig folyik a fiúk nyála, pedig a nemi szerv környéke látványosan kidolgazattlan.  (Ebből biztos az vonódik le, hogy akkor a Barbie-t nem pusztán a nemi szerve milyensége miatt szereti Ken.) És vele játszanak, illetve őt játsszák a lányok.

Készülnek a szerepre.

Igazibb írás a nők esélyegyenlőségéről itt.

Éppen úton van hazánkba (hozzánk) a nagy sertésinfluenza-járvány. Mivel epidemiológia ismereteim végesek (azt sem tudom, ez a szó mit jelent) ezért nem kísérlem meg felmérni, hogy mennyi fertőzött várható, és ők mivel számolhatnak. Valójában úgy tűnik, biztosat senki sem tud, és éppen ettől, a vírusban rejlő, előre meg nem ismerhető potenciál miatt tűnik veszélyesnek ez a járvány.

Pedig ezen felül, vagy éppen ezek mellett van még mitől félni. Például, ha beáll az állóháború a vírus és az emberek között, akkor tartósan fel kell készülnünk arra, hogy nem lesz szerencsés puszit/csókot adni, de ami ennél is rosszabb, kapni sem. Elnyúló járvány esetén a megelőzés bizony fejfát állít a szociálisan bevett üdvözlési formáknak, és ennek a jelenségnek a következményei szintén beláthatatlanok. (Egyébként, amennyire én tudom, a kézfogás veszélyesebb móka, mint a puszi, hiszen az ember a kezét jellemzően fikakotrásra használja, amiből kitűnik, hogy a virulens személy a maga fertőző turhájával bekeni a kezét, amivel megfogja a még nem fertőzött embertárs kezét, aki szinte azonnyomban belemélyeszti az ujját az orrüregébe, és ott aztán könnyedén bemásznak a fertőzött fikamolekulákat meglovagoló vírusok a még nem fertőzött testbe.)

Már előre szólok, hogy nem ám arról lesz szó, hogy majd mennyire elhidegül az elhidegült társadalom, és ez az egész az ördög (gyógyszeripar/idegenek/Gusztávó) műve. Egy egészen más irányú összesküvés-elmélettel szeretnék kedveskedni, aminek létjogosultsága messze megkérdőjelezhetetlen olyan teóriák mellett, mint hogy csipet fecskendeznek belénk az oltóanyaggal együtt.

Az én elméletem

Ennél sokkal mélyebb rétegei vannak egy ilyen járványnak, és hogy ezeket a mély rétegeket feltárjuk, kénytelenek leszünk a csókról szólni néhány szót.

Ezt a tevékenységet az emberiség egy jól meghatározható céllal űzi, látszólag. A modern társadalomban a csók annak kifejezője, hogy valaki jól érzi magát valakivel, mintegy vonzódik hozzá. Úgy tűnhet, hogy ez a rituális érzelemkifejezés teljesen ártatlan, és semmiféle veszélyt nem jelent, a herpesz és egyéb vírusok terjedésének segítésén túl. Mindezt az Idiet nem kérdőjelezi meg, de nagyon érdekli egy olyan világ képe, ahol nem lehet csókolni. Vajon milyen torzulásokat élne meg az emberiség?

Megeszlek, megeszlek!

Az a pszichonalitikus eszközökkel jól kimutatható igazság, hogy a csók által keltett kellemes érzelem, és csókra sarkaló vágy visszavezethető a kannibalizmusra. Ennek legtisztább megnyilvánulása, mikor felnőtt nők gyermekek közelébe kerülnek, és ilyesmi felkiáltásokkal jelzik a kisded felé irányuló érzelmeiket: „Jaj de szép! Mindjárt megeszlek!”.

Ezt most hagyom akkor ülni egy kicsit, lehet, hogy váratlanul érte a kedves olvasót.

Az emésztés (most már ez is furcsán hangzik, mi?!) pillanatait megkönnyítendő utánatúrtam olyan népköltészeti remekeknek, amik minden kételyt eloszlatnak a kérdésben. Íme az egyik:

„Nem láttam én télbe fecskét,
Most öltem meg egy pár csürkét
Ettem annak szűvit, máját,
Csókolom galambom száját.” (Csíkszenttamás, Bartók Béla)

Rögtön látszik, hogy amint megkívánunk valamit vagy valakit, azt azonnal meg szeretnénk enni (újabb adalék a Diétás Énblog filozófiájához). Ebben az esetben is a dalolászó legénynek bizony a belsőségek jutnak eszébe a forró, szerelmi csókról. De hát mi más? A szánkban már megkezdődik a tulajdonképpeni emésztés, ily módon a nyál emésztőnedvnek nevezhető, és csók alkalmával, mikor az emberek egymás száját telinyálazzák, akkor bizony egymást emésztik. (Egy kicsit bánom, hogy ez most sertésinfluenza, a dal jobban passzolna a madárinfluenzához, amit akár át is nevezhetnénk galambinfluenzára a tisztánlátás érdekében.)

Mármost úgy tűnik, hogy az influenza egyik áldozata a csók lesz, így az emberi viselkedésből ki fog veszni az az evolúciósan indokolt cselekedet, melynek segítségével eltemethettük a tudatalattinkba és ott is tarthattuk az eredendő kannibalizmusunkat. A csók megadta a szunnyadó vágynak a betevőt, így sikerült kordában tartani ősi ösztönünket. Hogy e nélkül mi lesz velünk?

Egyszerű. A bárányok hallgatni fognak.

Ne fogazz!

Ugye mindannyian szeretnénk, ha szeretnének, lehetőleg fájdalommentesen. Mindeközben ijesztő belegondolni, hogy szinte csak olyan érzelmi megnyilvánulásaink vannak, amikben a szájnak fontos szerepe van, ilyenformán ezek az érzelmi megnyilvánulások mind-mind kapcsolatban állnak a táplálkozással. (Az igazi szeretet jele, mikor a tettek szintjén sikerül a kettőt elválasztani egymástól) Az „eszem a szívedet” típusú kijelentések mögött ott bujkál a civilizáció előtti vágy, amiben a jelentés akár konkretizálódhat is.

Ha a szeretet és a szerelem felelős az élet folyásáért, akkor könnyen belátható, hogy miért ered a kannibalizmusból a csók. Régen, amikor még nem volt gyorsétterem, akkor előfordulhatott, hogy az élet fönnmaradásához az emberevés eseménye szükségeltetett. Ma már egyszerűbb szaporodni, de a régi, elásott ösztön ott bujkál minden vágyunkban.

Szóval a szájakra tessék vigyázni!