Már megint az az orrfacsaróan bódító bűz. Reménytelenül üli meg a környéket, mintha saját, levegőtől független tömege lenne. Szarik a szabad levegőre, egyszerűen csak nem távozik. Ja, újra tüzel a kutya. Nyomaszt az evolúció erőfölénye. Ehhez nem kell kutyának lenni, ha nem veszek levegőt, akkor is érzem, hogy mindjárt termékeny a főszuka.

Egyébként ilyenkor aludni sem nagyon lehet. A környék összes kanja idezüllik, és csapja a szelet, ami akkor válik viccessé, mikor a mi kutyánkban felülkerekedik a házőrző, és szerelmi tánc helyett vicsorogva zavarja el a rajongókat. Jó móka a kertes ház.

Például iszonyatos mennyiségben termelünk gyümölcsöt, meg gyümölcsselejtet. Megszállottan hajlongunk nyaranta a szilvafák árnyékában, hogy a lehullott aszalékot összegyűjtsük egy vödörbe (több hordóba), amire annyira nem csekély mértékben jönnek a muslincák, hogy szó szerint íze van minden szájon beszívott levegőnek. Ez a célja a gyűjtőszenvedélynek, végül cefre lesz a hulladékgyümölcsből. Abból meg pálinka. Apukám szerint ez így jó. A főzős ember szerint is. Egyébként kertünk mérete arányos a mindenkori adószabályokkal, ugyanis mindig csak annyi cefre gyűlik össze, amiből csak annyi pálinka lesz, ami még az alacsonyabb jövedéki adó sávjába tartozik. Azért ez nagyszerű.

Aztán most valami furcsa történés van. Egészen abszurd. Vidáman billegek, meg ténfergek; holnaptól nem dolgozom, holnaptól szakdolgozom, és egyébként is sejehuja. Öntudatra ébredt a pálinka. Én meg pálinkatudatra fekszem.

Pedig jól el volt zárva a pincébe. Műanyag flaska, névvel, címmel, hogy a főzős ember tudja mibe kell csöpögtetni a mi nemes cefrénkből lepárolt tulajdonképpen antibiotikumot. Még az ajtó is rá volt zárva, aztán tessék. Öntudatra ébredt, és most fönn fogok maradni, hogy megnézem a faszit a Budapest TV-n, aki csakramasszőr meg gyökér. Itt fogok ülni fülig érő szájjal, öntudatlanul, pálinkatudattal.