Köszöntök minden kedves olvasót, és ezen a halmazon belül különös szeretettel köszöntök mindenkit, aki éppen szerelemtől boldog. Az ő ünnepük közeleg, hát ideje megülni a romantikus tort.

Az Idiet nem híve a hagyományban megszürkült szórakozásnak, ezért nem lovagolnék azon, hogy ez az egész Bálint-napozás ilyen külföldi pr-lökéshullám, amely csupán több megvásárolt virágot és megemésztett csokit eredményez, sőt arra sem számíthat senki, hogy könnyáztatta, érzelmes szerenádot fogalmazzak a szerelem témakörében.

Inkább arra gondoltam, hogy belátjuk a szerelemről, az nem is olyan romantikus. Az egyetlen, az igazi nem is létezik, és mint mindig, most is szeretném tudatosítani az ünneplő és boldog olvasókban, hogy végtére mindannyian csótányok vagyunk, akiket érzelmeik hol összekapcsolnak, hol meg szétválasztanak.

Kellemes olvasgatást kívánok!

Eredetileg a híres nőgyűlölő és militáns szerelem- és szexellenes Schopenhauer életéről szerettem volna szólni, hiszen a stílszerűség mindenek előtt, de őt inkább csak megemlítem, és mivel látványosan azon vagyok, hogy meghatározott céllal módszeresen lerángassam a szerelemről a romantika erényövét, úgy véltem célszerű lenne helyenként Schopenhauer-idézetekkel színesíteni a szöveget.

„A remény egy esemény óhajtásának összecserélése ennek az eseménynek a valószínűségével.”

A szerelem neurológiai térképe

A szerelmeseket persze hidegen hagyja Schopenhauer vagy akár Platón életbölcselete, és erre tulajdonképpen jó okuk van. Azzal a meggyőződéssel élik a mindennapjaikat, hogy van értelme, pedig csak annyi történt, hogy Ámor dopaminba és norepinefrinbe mártott nyíllal találta el őket. Semmi több.

A modern orvostudomány gépszörnyei képesek benézni az emberei testbe, így a fejbe is. Már tudjuk, a szerelem ott lakik, sőt vannak pontos koordinátáink. A téma avatott szakértője Helen Fisher, még könyvet is írt az eredményről (Miért szeretünk?).

A lényeg, hogy komputertomográf segítségével sikerült azonosítani agyunk azon területeit, amik a szerelmesek esetében aktívabbak. Friss szerelmeseknek mutogatták párjuk képét, és láss csodát, kiderült, az agyunk melyik részével vagyunk szerelmesek. Érdekes, hogy férfiak és nők másként élik meg a szerelmet, vagyis más agyi területeik aktivizálódnak. A nők esetében az érzelmek és az emlékek területe izzott, a férfiaknál viszont a szexuális vonzalomért és a vizuális feldolgozásért felelős agysejtek lettek aktívabbak.

„A szerelmet nem a férfi és a nő akarja, hanem a hatalmas harmadik, aki nincs, de lenni akar.”

Hormoncsapda

Általánosságban elmondható viszont, hogy a szerelem neuro-kémiai hatásai már egyértelműbbek. Megemelkedik az áldott dopamin nevű hormon szintje, sőt vele együtt a norepinefriné is. Előbbi nagyszerű boldogsághormon például a jóllakottság vagy mondjuk kokain fogyasztása alkalmával is megemelkedik, és ha elvégezzük az egyszerű matekot miszerint, ha a szerelem dopamint szül, akkor nekünk már nem is kell jóllakni, könnyedén beláthatjuk, mi okozza szerelmesek étvágytalanságát. Az a másik cucc, a norepinefrin meg azt csinálja, hogy hirtelen nagy mennyiségű energiát szabadít ránk, vagyis energikusabbanak érezzük tőle magunkat. Tehát a szerelmes nem eszik és nem alszik, ráadásul boldog is.

De van ám e gyanús vonzalomnak hormonális árnyoldala, nevezetesen a szerotonin, illetve annak hiánya, mert abból ilyenkor keveset állítunk elő. A szerotonin jótékony hatását kábé akkor tudjuk megtapasztalni, ha valamiből úgy egészségesen belakmározunk. Az akkor fellépő elringató nyugalom és béketudat a megemelkedett szerotoninszintnek köszönhető (többek között). Mármost a szerotonin hiánya rútul belepiszkít a dopamingenerálta eufórikus hangulatba, ugyanis azt félelemérzetként éljük meg. Megszűnik vagy lecsökken a biztonságtudat. Nem tudom látott-e már valaki féltékeny vagy aggódó szerelmest? Na, az az ordító szerotoninéhség miatt volt. (Vagy tényleg megcsalták.)

Szerintem egyébként ezért tömjük Valentin-napkor egymást meggyes bonbonnal, mert a jóllakottság, ugyebár, szerotonint eredményez, de elkeserítő a tény, hogy a hatás meglehetősen rövid távú.

„Csak egy velünk született tévedés van: azt hinni, azért élünk, hogy boldogak legyünk.”

Persze a szerelemnek is vannak fázisai. Egy pszichiáter simán megmondaná, hogy ez a hormonterhelt időszak tulajdonképpen pozitív stresszhelyzet, amit a szervezet nem bír elviselni sokáig. Megnyugtatok mindenkit: nem is kell, mindjárt szar lesz, ugyanis ezek a nagyon pozitív hatású hormonok csak 2-2,5 évig fejtik ki áldásos hatásukat (ami eleve csökkenő hatás), utána következik a párkapcsolati krízis.

Ha azt sikerül együtt átvészelni, akkor fel lehet lélegezni, mert újabb hormonok árasztják el szervezetünket. Jön az oxitocin és a vazopresszin. Előbbi szintén boldogsághormon, és érzelmi elégedettséget vált ki. Kismamák szervezetében jelenik meg nagyon markánsan, leginkább szülés után. Szerintem azért, hogy elmaszkírozza az átélt fájdalmakat, így a kismamák esetleg újra hajlandóak lesznek gyermeket szülni, fittyet hányva a nem éppen kellemes procedúrára, sőt még elégedettek is lesznek a nem éppen kellemes procedúrával. A vazopresszin meg kábé monogámiahormon. Valahogy abban segít, hogy egyetlen partnerhez ragaszkodjunk, mondhatnánk kötődésre ösztönöz. (Azt írja Helen Fisher, hogy „ismétlődő monogámiára” vagyunk programozva, vagyis lehetünk hűségesek, de idővel lecserüljük azt, akihez hűségesek voltunk.)

Párkapcsolati ellentmondások

Most hogy láttuk, a szerelem tulajdonképpen leírható egyfajta hormonháztartás-változással, végre kaptunk egy érdekes adatot párkapcsolati függvénytáblázatunkba. Teljesen egyértelmű, hogy a szerelem nem akaratlagos, hanem valamiféle ösztönös reakció olyan egyedek jelenlétére, akikkel párzani akarunk. Illetve nők esetében az utódgondozás reménye is számít.

Ezzel kapcsolatban felmerülhetnek kérdések.

Nem ijesztő, hogy olyan emberrel kötjük össze az életünket, akit nyilvánvalóan értelmünktől megfosztva, őrületes dopamin-aranylövésektől elhülyülve ismerünk meg igazán? Sokkal logikusabb, ha nem a két partner választja egymást, mert abban az állapotban, amikor két partner éppen egymást választaná, akkor nem gondolkodnak tisztán. Régen ezért az ilyesmiben a szülők döntöttek, de legalábbis vétójoguk volt, csakhogy ők sem gondolkodtak tisztán, hiszen az utódgondozás is szerelemben zajlik, ugyebár vazopresszin meg oxitocin meg ilyenek, ezért hajlamosak voltak kizárólagosan egzisztenciális szempontok szerint dönteni, mert abban látták az utód életbemaradásának legfőbb biztosítékát, ha a választott kislány vagy kisfiú nagy hozománnyal bír. Oszt’ lehet, hogy a kislány meg másból vágyott volna nagyra, ugyebár.

Egyetlen kiútnak szerintem az kínálkozna, ha barátaink összességére bíznánk a döntést. Ők figyelembe vennék a mocskos fantáziánkat, meg mindazt, amiről tudják, hogy nekünk fontos, és bár velünk kapcsolatban elfogultak, de párunkkal szemben lehetnek kőkemény kritikusok, a kritikai gondolkodás pedig annyira tudományos, hogy abból baj nem lehet.

Szeretem azt, aki melletted vagyok

És volna itt még egy utolsó ellentmondás. Tudniillik, hogy a szerelem elvileg önzetlen. Jha! A valóságban bárkit szerethetünk önzetlenül, kivéve a szerelmünket. A barátainkat szerethetjük úgy, hogy elfogadjuk, vannak nekik rajtunk kívül egyéb barátaik, ezzel szemben a szerelemben azt nehezen viseli az ember, ha a szerelmének van más szerelme. A szerelem kizárólagos. Filozófiailag: páros önzés.

Zárásként egy idézettel kedveskednék szerelmes és egyéb olvasóimnak Valentín-nap alkalmából, csak ezúttal nem Schopenhauer gondolatait emlegetem föl, hanem egy egzisztencialista író, filozófus, bizonyos Jean-Paul Sartre vaskos bölcsességét bigyeszteném ide. Ő úgy vélte, hogy a szerelem azért lehetetlen, mert benne a másik szabadságát akarjuk saját uralmunk alá hajtani, és a másik létével akarjuk megalapozni saját létünket.

A szerelemben azt akarom, hogy „a másik léte szabad kiemelkedésének abszolút és egyetlen célja az engem választás legyen, vagyis azért válassza létét, hogy az én objektivitásomat és fakticitásomat* alapozza meg.”

Boldog Valentin-napot kívánok!

*fakticitás: tényszerűség, igazolható valóság, tény