Régen írtam már ide. Pedig…

 

Nincs eseménytelenség. Egyébként sem, de most aztán tényleg zúg.

 

Például tegnap kaptam almát. Szép volt és ízletes. Meg evés közben az almadílerrel hallgattuk a Time of my life-ot. Megadtuk a módját, aszem. De előtte láttuk a Mikulást. Vagyis többen voltak, így helyesebb lenne, a láttunk Mikulásokat. Olyan nagyon nem villanyozott fel Minket a szakálas öregemberek jelenléte, viszont a háromméteres krampusz, aki patákon járt, na az már más tészta. Nagy, szőrös, fekete lábai voltak, és csajok kérlelték, hogy a lábai közé bújhassanak egy fényképezés erejéig. A Mikulás csak a kicsiket vonzotta a maga szeretetet árasztó piros ruhájával és a tisztaság fals benyomását keltő hófehér szőrzetével. A Mikulás maga az átverés, a mese, egy lírai világ megtestesítője, meleg a hidegben, menedék a sötétben, viszont a krampusz ott vigyorgott szőrösen, feketében, hogy a lába közé terelje azokat a lányokat, akik nem hisznek már a mesében, a lírai világban, vagyis azokat, akiknek kell a próza rideg érintése, a paták nyirkos koppanása, a három méterről széjjelsugárzó kéjes kacaj, az az alárendeltség-tudat, amit sajátos csomagolásban nyújt annak a pillantnak az élménye, amikor egy magasra tornyosuló félállatnak a lábai közé betérve bezárul a világnak a csillagok irányában létező része, hiszen ott a sötét szimbólum takarja a leget és az eget, hogy ellenzőként funkcionálva leszűkítse a látóteret a talajszintre, a szellemtelen hús által telilehelt park párás és ridegen fülledt atmoszférájára, amiben a friss mézeskalács illata csupán fűszerezi a forralt bor bódító gőzét, mely a fizikára fittyet hányva nehezedik az emberek köré, kiszorítva így a Duna felől érkezni vágyó oxigénben dús levegőt.

 

Ezek után tényleg nincs más hátra, mint almát enni. Mondom, nagy volt és ízletes.

Egyébként meg nem biztos, hogy a prózai értelemben vett rideg valóság kellett a lányoknak ott a krampusz lába között. Ugyanis a krampusz irreálisan nagy volt. Amikor ilyen óriás lényekhez vonzódunk az egyértelmű jele a rideg valóságtól való eltávolodás vágyának. Tulajdonképpen vissza szeretnénk kerülni a gyermeki állapotba, amikor olyan kicsik voltunk, hogy mindenki nagyon nagynak tűnt. Elmenekülni a felnőttségtől nem a Mikulás ölében lehet, hanem az óriáskrampusz lába alatt. Ott végre megint kislánnyá változhattak az oda betérők, kiszolgáltatottjai lehettek egy náluk hatalmasabb lénynek. Egy ilyen gyermeki állapotban az is vonzó lehet, hogy eltűnik a felnőttség nyomasztó felelőssége. Újra uralkodik valami fölöttük, valami, ami nagyobb.

 

Romantikus zene hallgatása közben almát enni elég pikáns. Főleg ilyen Mikulásélményekkel átitva. Mert arról nem is beszéltem még, hogy kaptam virgácsot is, szép dús volt, még be is akadt egy korlátba… Aztán megpróbáltam meghámozni egy mandarint. Persze sikerült, de kinevettek, amiért sok kis darabban tudtam csak leszedni a héját, ráadásul tocsogott alattam egy kisebb tócsa a mandarin levéből, ami érthetetlen. Egyébként azért is jó szemüvegesnek lenni, mert így nem spriccel közvetlen a szemgolyómba bele a mandarin, ha pont egy mandarinartériát szakítok át hámozás közben.

 

Régen varázsolt el ennyire Mikulás napja.