Eléggé szeretem a karácsonyt. Szeretet ünnepe, meg minden. Némi izgalom még most is vegyül a rutinná vált készülődésbe – persze engem a kacsamell hoz lázba. Ilyenkor eszünk itthon olyat is. Főleg én. A családom rajongása korántsem olyan elsöprő, ők ennének mást – szoktak is –, de a magaméból nem engedek.

Meg szoktunk karácsonyi dalokat is hallgatni, és anyukám néha bele is dúdol. Egyébként minden okunk megvan arra, hogy továbbra is meghitten karácsonyozzunk, ugyanis van egy hároméves fiú a háztartásban, bennünk meg kihunyhatatlan tűz a kihívások iránt, hogy megpróbáljuk stikában feldíszíteni a fát, ajándékokat csempészni, majd a további hetekben óvni a fát, hiszen Erik már tud járni – tavaly is tudott: arra hasznosította e képességét, hogy a fa mögé bújjon, majd felborítsa azt –, és ha valami elkezd mozogni, akkor az kiemelt figyelmet érdemel.

Meg eszembe jut az általános iskola is. Eleinte a karácsonyi darabokban diétás juhászt kellett alakítanom meglehetősen méltatlanul. Hálátlan feladat ám fűtött helységben subát öltve bundában kibontakozni. Viszont később már lehettem király. Nyilván kiváló tanáraim rájöttek, hogy a diéta nem hat, így aztán olyan úrias sziluetté körvonalazódtam palástban meg koronában, hogy le sem akartam venni. Mindhárom királyt eljátszottam, némelyiket többször is, de számottevő különbségről nem tudok beszámolni. Királynak lenni alapvetően jó.

Valahogy szent ember nem volta soha. József szerepét mindig más kapta. Máriáét is. Nincs semmi baj, feldolgoztam, de azért az a lehetőség tágította volna a látóteremet. Szeplőtelenség belülről, színpadon eljátszva. Ez kimaradt.

Boldog karácsonyt! Vagy ahogy Erik mondaná: Boldog karácsonyfát!