„Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér”
(Petri György: Az vagy nekem)

Kínzóan kevés olyan eseményen vettem részt mostanában, amit bejegyzésre méltatnék. De ennek vége. Tegnap elmentem oda, ahová az ember csak úgy nem lép be. Felkészültség, mentális kondíció és ráhangolódás kell. Ennek fényében kifújtam a tavalyi fikát az orromból, kivakartam az egy-két hetes beszáradt kutyaszart a cipőmből, sőt még a dezodort is felráztam használat előtt, nehogy szóeleje érjen.

Az egésznek az oka A. Mert A. tud manipulálni embereket((/jól tud bánni az emberekkel)). Nagyon jól. Viszont egyszerre csak egyet. Ha ezt a képességét tudná hasznosítani nagy csoporton is, akkor lehetne politikus, de ő nem, egyszerre csak egy áldozata van, ezért A. nem politikus.

Tehát A. megkérdezte, hogy nincs-e kedvem elmenni egy felolvasó estre (a dokk.hu válogatott költőnőinek válogatott művei hangoztak el). Volt. Lesz is.

Kicsit fura ám, ahogy két lélegzetvételnyi szünet van egy-egy vers között. Az elején figyelni is alig tudtam. Nincs lehetőség újraolvasni, ha megdöccen a koncentráció, az úgy marad. Ez van. A felolvasó est olyan, mintha meccset néznél visszajátszás nélkül. A gólt megéled, de nem göngyölítheted föl, nem értelmezheted, nem látod honnan jött. Sőt a felolvasó est az inkább olyan, mintha arcon köpnének anélkül, hogy tudnád, ki és miért osztotta meg veled szuvas szájának permetét. Értelmezés nincs, csak hatás.

Aztán beszéltek a költőnők magukról, életükről, életvezetésükről. Széll Zsófia nem engedett személyes performanszából. Igyekezett mindenkit elnyomni. Gyakorlatilag megerőszakolta a beszélgetést, ami így nem lehetett fantasztikus. Nem baj, legalább valami evilági is történt.

Most már tudom, hogy így találkozik az irodalom a közönségével (még pótszék is kellett!), amikor nem csak a papír van jelen.

És a tegnapi nap kérdése A.-tól: miért merül le a telefonom gyorsabban hidegben?