Nem tudom pontosan hány éves voltam. Talán tíz. A szomszéd telken volt egy kis faház, mindig zárva, de a lépcsőjére le lehetett ülni, ami lévén beton, kellemes felfrissülést nyújtott a nyári izzadtságtól gőzölgő ülepemnek. A lépcső olyan szerencsésen helyezkedett el, hogy délután mindig árnyékban volt, ezért gyakran játszottam ott.

 

Focizni is jártam oda. Gyakran rugdostam a kisház falának a labdát, amint egy kis időm akadt. De volt ott sokminden, amiről a labda visszapattanhatott. Vaskerítés, korhadó asztal, téglarakás. Azzal a telekkel senki nem törődött egy jó darabig. Ha én nem járok át labdázni, a gaz valószínűleg méter magasra nőtt volna, mint ahogy nőtt is ott, ahol nem tapostam ki.

 

A telek egyik felén térdig állt a sitt. Volt ott minden. Vasgerenda, fólia, tégla, komplett elektromos hálózat, vascsövek, üveg. Szóval az építési törmelék ökonómiájának legszélesebb spektruma terült el a szomszédban. A fóliából még sátrat is építettem magamnak, szépen alátámasztottam vascsövekkel, hogy a viharok se tudják szétzilálni. Két ember kényelmesen elfért benne.

 

Azon a nyáron születtek kiscicák nálunk. Szelídek voltak, és játékosak. Állati vicces volt, ahogy kergették a cipőfűzőre kötött újságpapír-galacsint. Már nem emlékszem hányan voltak, de maximum hárman, még inkább ketten. Nem sokkal idősebb unokanővérem is nálunk volt. Biztos választottunk kedvencet magunknak, és biztosan nem ugyanazt. Legalább nem volt belőle vita.

 

Aztán egyszer az egyik kiscicát elvittük a törmelékre játszani. Még nem voltak akkorák, hogy egyedül fedezzék fel a szélesebb lakóterüket, így az lehetett az első, hogy látta a szomszéd udvart. Unokanővérem büszkén ölelte magához az összegömbölyödött cirmost. Mikor letette nem akarta elengedni őt a cica, minden karmával vissza akart mászni a megnyugtató ölbe.

 

Gondolom az én ötletem lehetett, hogy borítsunk rá egy mosdókagylót. Azért tűnt praktikusnak, mert ahol régen lefolyt a koszos víz, ott jutott volna neki levegő, és láthattuk volna, hogyan is reagál a bezártságra. Nem hagytuk volna ott órákig, egészen ártalmatlan kísérletnek tűnt.

 

Elég sok állatot kínoztam egyébként. A módszerek is változatosak voltak. Legyeket gyűjtöttem, majd bezártam azokat egy befőttesüvegbe, és hagytam, had pusztuljanak. Néha oda-vissza átbicikliztem egy-egy hangyabolyon. De az egyik legkreatívabb mégis az volt, amikor egy nagyobb testű bogarat elejtettem, és egy olyan üvegbe tettem, amibe jó előre bekészítettem némi oltott meszet. Még az emberi bőrt is fájdalmasan irritálja, gondolom a kitinpáncél is könnyedén oldódik tőle. Hogy mi lett a bogárral, arra nem emlékszem, szerintem minden látványosabb történés nélkül elpusztult szép lassan.

 

Ráhelyeztük a cicára a mosdókagylót, és éppen tettem volna le azt az oldalát, amit én fogtam, de nem akartam, hogy a súlyos tárgy ráütődjön az ujjamra, így gyorsan kihúztam alóla, had huppanjon. A cicus is pont ekkor akart kibújni alóla, a fejét már ki is dugta, de ezt nem láthattuk, csak az tűnt föl, hogy a hang nem hasonlított arra, amit elvárnánk mikor egy fehérmázba mártott porcelán rázuhan a hol finom porból, hol darabos téglatörmelékből álló sittre, nem volt karcos súrlódás. Helyette vékony reccsenés. Vagy inkább kattanás.

 

Gyorsan levettem a mosdókagylót a cica nyakáról. A testéhez viszonyítva hatalmas feje volt, és olyan szöget zárt be a gerincéhez képest, ami élettanilag legalábbis aggályos. Csak az ég felé tudott nézni, ám nem ez volt a legmegdöbbentőbb.

 

Azt hiszem a mosdókagyló domború széle roncsolás nélkül választotta szét macska csigolyáit egy ponton, így az a darab, ami levált a gerincről kilencven fokban föltekeredve, az nyomhatta a légcsövét, és minden lélegzetvételért óriási erőt kellett vennie magán szegény állatnak, mint amikor megtörik egy kerti slag, és nem tud folyni a víz. Megdöbbentően hangos volt ez a zihálás. Amolyan túlerőltetett veláris hangképzésre hasonlított, mintha rekedt ember próbálna gégéből üvölteni egy hosszú h hangot. Csakhogy a cirmi nem tartott szünetet. Nem lehetett elválasztani a ki- és belégzést, az is lehet, hogy csak ki- vagy belégzés volt.

 

És nem csak hangja volt. A kicsi izmai úgy húzódtak össze, hogy hatalmasakat pattant, miközben tovább fújt. Még a levegőben is lehetett látni, ahogy reménytelenül összerándul minden izma. Mint amikor a levágott disznó még idegből rúg, csak ezt a pici állatott olyan magasra repítette saját idegeinek összehangolt munkája, hogy az egész valószerűtlennek tűnt. Ha akarna, sem tudna egy méter magasra felugrani álló helyzetből, viszont még annál is nagyobbakat pattant törött nyakkal.

 

Nem néztük sokáig. Elsiettem egy munkáskesztyűért, mert anélkül reménytelennek tűnt, hogy megfogjuk. A jó kemény anyagból készült munkavédelmi eszköz megóv a karmolásoktól. Nem hittem, hogy megmenthetjük, viszont nem akartam nézni, ahogy hosszú percekig pattogja magából ki a szuszt.

 

Gyerekkoromban láttam, ahogy a nem várt kiskutyákat egyszerűen földhöz vágják tiszta erőből, és azzal vége. Egyetlen nyüszítés sem volt utána. Meg sem mozdultak többet. A módszer gyors és hatékony. Újszülött kiskutyáknál.

 

A macska más.

 

Megfogtam a kesztyűvel a kitekert nyakú cicát, jó magasra emeltem, gondoltam úgy lesz, mint a kiskutyáknál, elég jó erősen földhöz csapni, és vége. Arrébb vittem, és odavágtam, ahogy csak tudtam a kifocizott, kemény talajhoz. Ahogy földet ért felvert némi port, majd újra nagyot pattant, de már lehetett látni, hogy kifelé fújja levegőt, olyan volt, mintha beletüsszentett volna a porba. Tovább pattogott, semmi nem változott. Újra elkaptam, és újra a földhöz csaptam. Aztán újra. Próbáltam még erősebben, de nem hagyta abba a pattogást. Nem tudott meghalni.

 

Talán ötször vagy hatszor próbálkoztam a földhöz vágással. Mindig nehéz volt újra elkapni, és még nehezebb volt fogni a súlyos kesztyűben. Minden erejével azon volt, hogy szabaduljon, így néhány kísérlet eleve ügyetlenre sikeredett. Ám újra és újra odacsaptam. A végén már arra is figyeltem, hogy a fejével érkezzen a talajra, de az sem vált be.

 

Aztán megláttam a hűvös betonlépcsőt.