Méltatlannak találnám, ha nem ülnénk mi is május elsejét. Barátságos, szűk körben. Nem maradhat el a májusfa sem, és nem lehet most sem hagyományos az ünneplés. Amit itt mi fölállítunk, az kőkeményen rendhagyó. Idietmájusfa.

Bár az Index Zárthelyi nem tartja jó válasznak, ha az ember a májusfát fallikus szimbólumnak véli, mi egyáltalán nem szomorodunk el. Nem kutatgatunk szánalmas cáfolatok után, és nem kezdünk önsanyargatásba sem, hanem gyorsan találunk másik fallikus szimbólumot, ami kapcsolódik május elsejéhez és nagyon aktuálisan magyar, hogy aztán jól meglovagoljuk.

Nem is kell messzire menni sem időben sem térben. Mindössze ki kell nyitni Csingiz Ajmatov szovjet-kirgiz elbeszélő, újságíró, műfordító egyik művét, amiben van május meg fallikus szimbólum lehetőleg magyar vonatkozással.

Egyébként meg mi lehetne manapság magyarabb szimbólum, mint a lósport, a lovaglás vagy egyenesen Overdose. Van újra csodalova a népnek. Ő a leggyorsabb és a legszebb a világ jelenlegi paripatermésében, nem vitás. Mindenki lázban ég. Föltámadott Kincsem, végre újra érezhetjük a hatalmas rónákon lovaglás atmoszféráját, végre nem puszta maszturbálás lesz a nemzeti vágta, végre van újra patás bizonyíték: erős lovas nemzet vagyunk. Mindenkinél erősebb és lovasabb. Újra van mit megülni, újra van miről nyilazni, hogy az Úr irgalmazzon mindenkinek.

És akkor felnyitjuk Ajmatovtól A versenyló halála című művet. (ugye a mű legalább annyira magyar, mint Overdose. Mondhatnánk a magyarra fordított regény olyan, mint a honosított versenyló. Az már a miénk!) A főszereplő egy bizonyos Tanabaj, aki foglalkozását tekintve csikós, de egyébként ért ő más állatokhoz is, bár ez most lényegtelen. Tanabaj rengeteg földi jóval van körülvéve. Ménesre vigyáz, a kolhoz ménesére. Van neki felesége, Dzsajdar, vannak gyerekei, barátja, aztán van kedvenc lova, bizonyos Gülszári és hovatovább van szeretője, Bübüzsán.

Ha jól leegyszerűsítjük, akkor a történet Gülszáriról (poroszka csődör) és Tanabajról szól, egészen Gülszári haláláig. De ennél több rejlik ám itt. Mágikus viszony van gazda és lova között.

„Ha néhány évvel később került volna a ló a keze alá, nemigen érezte volna ezt a boldogságot, ezt a férfias nekibuzdulást, amit Gülszári lovaglása jelentett. Bizony, Tanabaj örömest büszkélkedett vele olykor-olykor az emberek előtt.”

Hogy egészen konkrétak legyünk, arról van szó, hogy Tanabaj kihúzza magát, mikor nők környékén lovagol, megfeszíti izmait, mire azok mosolyogva fordulnak felé. Amint Tanabaj a lába között érzi Gülszárit, rögtön kivirul sőt, csakhamar numerakirállyá lép elő.

Gülszárit mindenki csodálja. Gyerekek, asszonyok, lovasok. Aztán jön május elseje, mikor hatalmas versenyt rendeznek a helyiek. Még a szomszéd szovhozből és Kazahsztánból is jönnek. Lovakat neveznek versenyre, és ebből Gülszári és Tanabaj sem marad ki. A verseny előtt így beszél az izgatott gazda a lovához:

„– Figyelj rám, Gülszári! Valahogy be ne csapj! – suttogta, ujjaival a ló sörényét fésülgetve. – Nem maradhatunk szégyenben, hallod?”

Ha a lovat fallikus szimbólumnak tekintjük, akkor egy vicces kép rajzolódik ki előttünk. Rettegés a csődtől. Minden férfi rémálma, hogy pont a megmérettetéskor nem tud elég nagyot ugrani.

Majd a start előtt:

„Gülszári érezte, mint nő benne a belső feszültség, egész valóját erő töltötte el. Mintha valami tüzes szellem telepedett volna a testébe, úgy érezte, nyomban előre kell törnie, hogy megszabadulhasson tőle.”

Ebből annyi tűnik biztosnak, hogy Gülszári jó ló. Erő, belső feszültség, tüzes szellem, meg előre törés. Fordíthatnánk merevedés a javábólra is.

A verseny hihetetlen izgalmakat tartogat. Gülszári lemarad, de pusztán azért, mert gazdája, Tanabaj okosan tartalékolni szeretné lova erejét. Van hatalmas vetélytárs is. Ha jól emlékszem egy Kazah izmos barna lova bírja egy darabig Gülszári mellett, ám az is lemarad. De itt koránt sincs vége az izgalmaknak. A pálya nagyon hosszú, és már-már attól tartanánk, hogy Gülszári is elfárad, nem bír végig menni, de nem sokkal a cél előtt…

„Gülszári! Gülszári! Gülszári!... Mélyen magába szívta e kiáltásokat, nevének hangzói megtöltötték, mint a levegő, és a poroszka ló újult erővel indult neki. Mire nem képesek az emberek!...”

Most itt lenne a helye, hogy leírjam, mennyire emlékeztethetne minket ez a szituáció, mondjuk egy nemi aktusra. A kiáltások, a kifulladás, az újult erő. Azt is vizsgálhatnánk külön, miért éppen úgy töltik meg nevének hangzói, mint a levegő. Nem tudhatjuk. Most ezt a merevedéshez hasonlítani nyilván újabb spekuláció, de mégis. A bíztatás csak jót tehet, mikor a lelkesedés egy hangyányit felpuhul.

Nyilván Gülszáriék megnyerik a versenyt, és tömeg éljenezi is a kettőst. Most már Tanabajt is. Boldogok, hősök mind a ketten, de a lényeg csak ezután jön!

Tanabaj szeretője is ott van a tömegben.

„Gülszári megszokásból elindult feléje, hogy megálljon mellette, és míg gazdájával elbeszélgetnek, az asszonyka a sörényét fésülgesse, nyakát simogassa csodás kezével, mely oly ruganyos és finom, mint a csillagos homlokú kis pej kanca ajka.”

Eszméletlen, nem! Az ember nem tehet mást, elpirul. Egyébként ez a pejkanca-dolog sokszor ismétlődik az egész regényben, és mindig Bübüzsán kezének metaforikus ábrázolásában segít.

Másnap megint verseny van, viszont ezúttal döglött kecskét kell a csapatoknak megkaparintaniuk. A kazahok veszítenek, köszönhetően Tanabaj és Gülszári csillogásának.

Tanabaj a verseny után iszik a helyiekkel a győzelemre. Itt felmerülnek még oly fontos kérdések is Gülszárival kapcsolatban, mint például a

„– Mikor szándékozol a kancákhoz engedni, Tanabaj?”

Tanabaj távozik, de Gülszári nem örül. Nem szereti, ha iszik, aki éppen lovagolja. Nyilván nem akkor a legharmonikusabb az összhang.
Azon gondolkozom, mi férfiak miben leszünk még bénábbak italozás után, de mindegy.

Végül mégsem a méneshez mennek pihenni, hanem Bübüzsánhoz. Itt Gülszárit kikötik egy almafa (!!!) mellé.

„A közeli almafa ágairól fehér szirmok hullottak alá nesztelenül, és elborították Gülszári fejét, sörényét.
Világos éjszaka volt. A ló csak állt, egyik lábáról a másikra állt, és türelmesen várta gazdáját. Nem sejtette, hogy még sokszor kell itt éjjeleken át álldogálnia.”

Az is jó a lóban, hogy ilyen kitartó. Nem nyúlik el alváshoz, hanem áll. Bár Gülszári speciel nem is aludt ekkor. Ébren tartotta a csalogány. Meg ugye ez a szerető háza. Itt minden éjjel állni kell.

Aztán reggel haza kell menni az asszonyhoz, nyilván. Íme a búcsú:

„– Bübüzsán, gyere ide – hívta Tanabaj. – Simogasd meg, kényeztesd egy kicsit – intett a ló felé. – Ne sérts már meg bennünket!
– Jaj, meg is feledkeztem róla – mosolyodott el az asszony. – Nézd, egészen belepte az almavirág. – és kedveskedő szavakat suttogva, simogatni kezdte a lovat csodálatos kezével, amely oly ruganyos és finom, mint a csillagos homlokú kis pej kanca ajka.”

Szóval május elseje után elvirágoznak az almafák. Elkezd beérni a kiűzetés gyümölcse, a virágszirom ráhull a nagyszerű paripára. Nem adom senki szájába, hogy miről is van szó. Mi is az, ami itt jelképekben képeződik le. Ráadásul mióta gazdája e táltossal a lába között járja a vidéket, új erőre kapott. Versenyek, szerető, vidámsággá alakult munkakedv. Mindez köszönhetően egy lónak, amit nem a kockacukor, a víz vagy a szalma motivál, hanem az emberek kiabálása és a simogatás.

Ugye, ugye, nahát, íme! Van nekünk fallikus szimbólumunk. Hagyományos, nemzeti. Olyan aktív, hogy ne mondjam, termékeny nép leszünk Overdose hátán, mint serdülő szűz a banketten, sej.