Nagyjából letudtam minden, erre a nyárra tervezett nyaralást. Elmentem messzire, a Tisza valamelyik holt ága mellé. Vagy egy másik mellé, mindegy. Voltak velem emberek, egyébként.

– Tőserdőn vagyunk, az élet értelme szemináriumon – e mondattal vezettem be a zseniális vidófelvételt.
– Nem szartam be a sátorba soha! – szakított félbe Attila, abszolút oda nem illő módon.

Az út kellő szenvedést biztosított. Normál esetben könnyed két óra, de mi eltévedtünk, pedig extrém kartográfiai ismeretekkel vagyunk megáldva. Zsombi busszal jár országot, én voltam segédmunkás országjáró teherautón, hogy csak kettőt említsek a számtalan szakirányú rutinból.

Mikor már nagyon késő volt, és végre odaértünk, megpillantottuk a vándorvidámpark fényeit, és meghallottuk a legreménytelenebbül zakatoló mélytrance basszusait. Persze előtte welcome drink. Aztán még egy. És még egy.

Mindössze két játék volt, amiről el tudtuk képzelni, hogy élvezettel jár kipróbálásuk. A break dance biztos választásnak tűnt, az mindenhol jó. Itt viszont még jobb volt.

Minél katasztrofálisabb volt a zene, minél mélyebb bugyraiban jártunk az elviselhetetlen house-nak (aminek azért nem kellett volna elviselhetetlennek lennie), annál lelkesebben csoszogott be a forgó gép közepébe a jegyszedő srác, hogy a fokozhatatlannak tűnő látványt őrületes szeleteléssel tegye még emlékezetesebbé. Csak, hogy illusztráljam: annyi történt, hogy mikor már minden fény összefolyt (mondom, ittunk előtte), és nyálcsorgatva eggyé váltunk a látvánnyal, akkor megpillantottuk őt, ahogy olyan figurákat veret, amiért nyilván csajokat lehet térdeltetetni a közeli erdő cserjeszintjére (értsd: szopatni), de mindezt a céltalanság biztos tudatában, hiszen, akik fenn ültek a játékon eleve nem láthattak jól, lévén a fizika könyörtelen törvényei nyomkodták kifele a szemet, akik viszont nem élvezték a forgást, azok meg egyáltalán nem láthatták, hiszen forgó objektumok takarták „Trance Travoltát”, és bármilyen széles electric mozdulatokat is vetett be, az azok által keltett légáram is szükségszerűen oszlott el. Egészen ledöbbentünk a gyerek értelmetlen kitartásán.

Aztán átmentünk a No fear nevű játékra. Az is forog, csak kevésbé, viszont hintázik nagyokat. Míg Attilával töprengtünk, vajon megéri-e a befektetett valuta azt a pár perc kihívást hányásfronton, odalépett hozzánk egy talajrészeg helyi ultra, hogy „mennnnyü’ má’!”, mert „nagy gáz, kis szerencse”. Elmosolyodtunk, mert azt hittük, hogy a gépkezelő maga fordult ilyen csúnyán ki saját öntudatából, és már reménykedtünk is, hogy menet közben elájul, aminek okán mi extrém fokozatban fönnragadunk a működő gépen két órán keresztül.

Itt megjegyezném, hogy Attilável időnként elmegyünk a NAGY vidámparkba, és mi nagyon bátrak vagyunk. „Nem mered lekurvaanyázni, mi?!” – kérdeztem Attilát, mialatt a gépkezelőre pillantottam. Volt, hogy meghallották valamelyik ehhez hasonló aforizmánkat.

Persze a közvetlen idegen nem gépkezelő volt, de mindegy. Szépen leültetett Attilát meg engem egymás mellé, aztán becsatolásnál intim helyeken fogdosott mindenkit nemre és kórra való tekintet nélkül. Attila mellé két csillogó csaj ült. Az egyik őstehetség miniszoknyában, és a kínálkozó lehetőséget azonnal megragadva vele szembe leült a megbűvölt „nemgépkezelő” ember. A látvány motiválta, azt hiszem. Meg is értettem, de utána kurvára megsértődtünk Attilával, mert minket gyorsan lezavart, majd a csajokat meghívta még egy körre az azonos ülésrendet fenntartva.

Mára egyértelmű, a nőknél a szoknya mindenhova érvényes belépő. Csak közbevetőleg, valamiért velünk nem volt csaj, pedig négyen is rendelkezésre álltunk. Érthetetlen. Másnap romantikus-nevetős filmeket néztünk. Szintén érthetetlen.

Aztán Zsombi hányt. Neki nyilván elölről kellett kezdenie az étkezést, egy az egyben.

Nem töltöttünk el sok időt így együtt, ami nem baj, hiszen minimalizáltuk a károsodást. Én vesztésre álltam pókerben, és egyetlen maradék eszközként a józanság hevében bevetettem egy közgazdasági varázsigét a chip leader zsetonjaira, vagyis ráüvöltöttem, hogy az ő valutáját éppen fatal infláció sújtja, vagyis legyen egál. Nem lett.

Megint máskor sütöttünk szalonnát. Szépen, okosan, parázson. Kivéve Attilát, mert ő a szúnyogriasztó löttyel megtöltött fáklyát találta melengetésre alkalmasnak fittyet hányva a várhatóan súlyos egészségügyi következményekre.

– Hát nem is akarom, hogy kiszívják a szalonnám vérét! – jelölte meg az indokot.

Megette.