Voltam ma iskolába, mert az okosodás fontos, ugye. Ilyen dumcsizós-írogatós órám lett volna az első fél napban, de ott nem láttak szívesen, és elküldtek egy konferenciára, ahol annyi bölcsességet hallottam, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Az biztos, sűrűbben kéne ilyen haknikat látogatnom, hiszen a tudósok, nemcsak tudnak, hanem viccesek és hasznosak.

 

Szóval reggel némi szomorkás, ám cseppet sem terhes napkezdés után bebotlottam e kiváló konferenciára, amit nem az előzetesen meghirdetett helyszínen tartottak, így kutakodhattam info után. Ez azt jelenti, hogy éhgyomorra megmásztam oda-vissza tíz emeletet, mire fény derült a rendeltetési hely földrajzi koordinátáira. Végül késés nélkül leheveredtem egy fenekemhez méltón párnázott székre, felmértem a magukat nagy számban képviseltető médiacsászárokat, lapmágusokat és tudósokat. Csupa újságíró, vagy annak készülő egyed, sehol egy normális emlős. Szinte nyomasztott az intellektus sercegése.

 

 

És elkezdődött. A megnyitó ember megnyit, viccel, majd nagyot horkan a gyomrom. Nem böfögtem, csak simán korgott, úgy állat módjára, de nem véletlen. Eddigre már tíz óra is elmúlt, és a finom reggeli Béres porcerő tabit bőven megemésztettem, azon túl meg csak vizet vettem magamhoz, hogy legalább izzadni tudjak. Próbáltam úrrá lenni a korgáson, de olyan ez, mint a merevedés: rögtön nem múlik el (Közbevetve megjegyezném, hogy elméletem szerint a merevedést kajára, az éhséget nőre gondolva lehet csillapítani.). Az első előadásig valahogy csak leküzdöttem magamban gyomrom ordító sivalkodását.

 

Figyeltem, jegyzeteltem, nőre gondoltam, hogy ne éhezzek, és csak szíttam a sok életre szóló jó tanácsot. Felírtam magamnak kedvenc kifejezéseket. Ilyen volt a hermeneutikai önreflexió. WOWO! Nyeltem egy félórát, hogy megértsem, de tökre jó. Valami olyasmit jelent, hogy olvasáskor a figyelmemet képes vagyok visszairányítani belső lelki tevékenységeimre, és befogadó szubjektumként (figyeled, mit tudok! Benne vót’ a szótárba!) ízlelem a szöveget. Vagyis tudok arra figyelni, hogy mit olvasok. Átkúrást-e, ugye.

 

 

Aztán nyelvészszájból elhangzott, hogy az ember igényli, hogy nyelvvel dicsérjék. Pont, amikor a korgó beleim csitítgatásán dolgozva újra nőre gondolok. Meg lettem támogatva rendesen. Még jó, hogy nem kurjantottam egy hatalmasat örömömbe. Röhögnöm is kurvára kellett már, így egyre jobban vártam a következő poént.

 

 

Volt még szó a flow-ról is. Ez ilyen örömáramlat, ami elönt minket jó művek alkotásakor, befogadásakor, előadáskor, meg szerelmünkkel levéskor. Csak úgy, csipetnyi kontakt esetén is.

 

A spontán örömérzés nagyszerűsége igen megható. Meg is dolgoztam érte. Gyomorkorgás leküzdése szexre gondolva — merevedés leküzdése kajára gondolva — majd újabb gyomorkorgás, amit leküzdök…, majd azt is leküzdöm…, leküzdöm…

 

Mindegy. Konkrétan leckét kaptam arra vonatkozóan, hogy hogyan is legyek boldog. Tényleg. Egy jó leckét. Egy konferencián!

 

Ja! És enni már ettem, de…

 

 

*(A közösülés után (javítva!) minden élőlény szomorú)

Ezt sajnos nem én, hanem az egyik sztárelőadó találta ki. Remélem helyesen fordítom, és lopom el tőle.