Éjszaka gurulok egy ismerősömért. Találkozni, beszélgetni, hazavinni. Nyilván egy türelmi zóna közepén kell fölvennem, persze nem azért, mert olyasmivel foglalkozik, csak éjszakára a város területének tetemes hányada átvedlik ilyen kéjpárás örömnegyeddé, és ezt olyan diszkréten teszi, hogy az ember egy pillanatig azt hiszi: de édi az a lány, ahogy rámmosolyog ott a zebránál, talán tetszem neki, és annyira megakad szegény szeme rajtam, hogy még a zöldön sem megy át, húú, de nagy király vagyok, talán vissza kéne bazsalyogni, csak úgy, illemből, bár nem tetszik, meg ez nem is olyan nap…
Igazából hülye vagyok. A lány, aki az abszolút nulla fok környékén nem megy át a zöldön, annak az a dolga, hogy ne menjen át a zöldön. A prostitúció softmarketingjével van dolgunk, ugyanis. A kurvák elkezdtek nem feltétlenül kurvának kinézni (vagy tényleg felülkerekedett bennem a naivitás, az ő puha plüssmacija legyűrte a rideg racionalitás mázsás aligátorát, és elkezdtem annyira erősen érezni, hogy már nem is látok). Felöltözve álldogálnak a járdán. Semmi kirívó. Nincs tangavillantás, meg óvszerfújás.
Az áruprezentáció (ami normális esetben azt jelenti, hogy inverz ruházatot hordanak a lányok, vagyis mindent eltakarnak, kivéve azt, amit társadalmilag eltakarandónak ítéltünk utcai viselet tekintetében) visszafogása nyilván a rend őrei miatt szükséges. Meg hideg is van. Viszont kurvára zavarba jövök az ilyen kontaktoktól.
Mert megálltam egy sarkon, ahol szintén várt egy lány valakit. Erre ő a valaki helyére behelyettesített engem, elindult felém, aztán úgy érezhette, hogy nem miatta állok meg, nem érte küszködöm a parkolás és a padka démonaival, viszont pont akkor, mikor ezt átgondolta, én véletlenül ránéztem, gondoltam ismerem, vagy ilyesmi, ám tekintetemtől olyan irracionális mosoly ült az arcára, hogy rögtön tudtam, nem ismer engem, viszont úgy gondolta, a fajfenntartási komplex vezérelt engem az ő sarkára, ezért még szélesebb mosollyal kínálta magát…
Szépen visszanéztem rá, és a lehető legzavartabban jeleztem, hogy nem kell semmi, nem igénylem a szolgáltatásait. Ezt nyugtázta. Két lépést távolodott. Egy ideig tűrtem a zavart (fél tucat másodperc), majd inkább mentem egy kört.
Mikor legközelebb láttam (három perc múlva) elhagyta a posztját (ugye nemcsak a bloggerek dolgoznak keményen egy-egy poszton – FÚúú!) és sétált a bizonyára kliensszegényebb belterületek felé, vagyis befejezte a munkát aznapra. Ettől aztán összedőlt az önbecsülésem. Mégis mi játszódhatott le benne? Úgy vélte, ha még egy ilyen, mint én, vagyis még én sem megyek el vele, akkor talán jobb nem reménykedni a mában, és érdemesebb aludni.
Vagy talán csak házhoz hívták.
