„- Hadd menjenek, mi itt maradunk, vagy veled alszom. - Velem? Hát te bolond vagy. - Inkább bolond legyek, mint rossz bajos. Félek, hogy valamelyiktől elkapom. - Nem erőszak a disznótor. - De igen, erőszak. Úgysem tudnám megállni ennyi férfi közt, én is nõ vagyok, de ha veled alszok, senki nem környékez meg. - Ne fogadj meg engem csősznek, jó? - Nem csősznek, inkább foghatod egész éjjel a mellem.” (Lakatos Menyhért: Füstös képek)

A disznókat sosem sajnáltam. Tök profin végeztünk velük. Nincs igazából ilyen hősbölléres sztorim. Tudjátok, mikor a disznó feltámadik, rója a végeláthatatlan köröket az ugaron, felborítja a gazdát, aki alig menekül meg, majd a böllért, aki egyáltalán nem menekül meg, azzal kiüget a határba, ahová lovon követik a legények meg a puli, hogy ott fulladjon ki, és ott is kelljen a vágás procedúráját lefolytatni.

Én csak ilyen puhány pestkörnyéki disznóvágásokon voltam. Egyetlen szerepet lehetett nyugodt szívvel rám osztani: foghattam a gázpalack tömlőjét perzselés közben. Meg én ettem a legtöbb szűzpecsenyét vagy mit. Az volt kész legelőször, mindig lögyböltök rá bort, és még nem töltötte meg a meleg hús szaga, illetve az üstön rotyogó egyéb belsőségek párája a teret. Azt egy kicsit nehezen viseltem, így mire a vágásra szerveződött önkéntes hentesteam elért a munka dandárjához, én vitézül szunyókáltam egy fűtött szobában. Jóllakottan.

Más.

Általános iskolában mi, gyerekek takarítottuk a termet, hogy tudjuk mi az. Mármint a takarítás. Azt nem mondom, hogy néha nem karcolta a higiéniás kihágás mértékét az így összegyűlt (a takarítás alacsony hatásfoka miatt el nem távolított) moslék a padsorok között, de mindenképpen jó móka volt. Hetente egy pár szerveződött a takarításra, ami csak annyit jelentett, hogy minden héten más anyját lehetett szidni, amiért reggelente a tanárok mozgósították az egész osztályt, hogy tanításra alkalmassá tegyék a környezetet.

Az viszonylag hamar kiderült, hogy előnyösebb, ha a kis délutáni takarítóbrigádok a koedukáció jegyében szerveződnek. Mert két lány tudott hatékonyan dolgozni, de ha egyszerre két fiút sikerült csatasorba állítani, akkor kiderült: mindig van hová süllyedni, és nincs az a reménytelenül koszos osztályterem, amin ne lehetne rontani.

Ennek és egy a bravúros jelzőt máig kiérdemlő manipulációs csavarnak volt köszönhető, hogy egyszer egy olyan lánnyal takarítottam, aki akkorra nagyjából kiérdemelte a képzeletbeli barátnő igen megtisztelő címét az életemben. Vagyis ő engem nem szeretett, viszont panaszra sem lehetett oka, főleg, ami a takarítást illette, hiszen elég volt egyszer vizet hozni a felmosáshoz, az esetleges veszteségeket simán pótolhattuk a nyállal, ami kifolyt a szájamból, mikor bámultam az aerobik-kerek fenekét. Hiába, kamaszszerelem!

Aztán egyszer abban a farmerjában volt, ami pont a két fenékgömbjének a hajlata alatt volt kivágva. Ha ilyenkor hajolt le, az olyan volt, mint amilyennek a békefenntartók bevonulását képzelem egy harcoktól sújtott területre, vagyis a legvéresebb balhé is a másodperc tört része alatt változott kollektív egyfelé bámulássá.

Szóval egy ilyen nap délutánján is együtt takarítottunk, és kért tőlem valamit. Azt ugye jó eséllyel sejtette, hogy a nyálfolyás az nem annyira orvosi probléma, inkább reakció a jelenlétére, és ez biztos tetszett neki. Szóval egyszercsak rátámaszkodott az egyik padra, 45 fokban előredőlt, és arra kért, hogy fogjam meg a fenekét, mintegy vessem vizsgálat alá, majd véleményezzem, elég kemény-e.

A levegő fülledtté vált, talán a nyál párolgása is számított, meg beindult egyfajta hormonálisan módosult izzadás, na ezek összekeveredtek, erre én nem fogtam meg a fenekét, hátamra vettem a büszkeségem, és elmentem kiönteni a koszos felmosóvizet.

Mostanra továbbléptem.

Ma már nem járok sem disznóvágásra, sem általános iskolába.