Egy kicsit szenvedtem. Olvastam egy verset néhány hete. Eléggé beszűkült tudatállapotban lehettem, mert nem éreztem a mű zsenialitását. Még csak jó versnek sem tartottam. Nem éreztem az értéket. Úgy tűnt, egy árva fallikus vagy szexuális szimbólum sem búvik meg a sorok között. Nem tudom, mi történhetett velem. Akkor.A költő személyében Reményik Sándort tisztelhetjük. A 20. század első felében alkotott. Persze tanult jogot (Kolozsváron), de szemei megbetegedtek, így nem fejezte be az egyetemet legjobb tudomásom szerint. Viszont örökölt vagyona lehetővé tette, hogy az irodalommal foglalkozzon (1926 Erdélyi Helikon alapító tagja [Helikoni triász: Áprily, Tompa, Reményik]).
Versei gyakran tűnhetnek egyértelmű üzenetnek. Bíztatás az erdélyi magyarságnak, hogy ne hagyják el szülőföldjüket, hit az erdélyi hagyományokban. Bírálták is ezért elegen. Mármint a túlzottnak vélt egyértelműsűgért.
Pedig van ám itt is...
Én egy 1928-as „hátrahagyott” versét olvastam, ami kimaradt a korabeli kötetekből és a később kiadott Összes versekből is. Ebben az időszakban volt jellemző Reményik műveire (leginkább az 1924-es A műhelyből című kötetben), hogy emberi alkatok és azok létben elfoglalt szerepének összeférhetetlenségét, szembenállását igyekeztek megragadni.
Ám amennyiben így tekintünk irodalmi alkotásokra, óhatatlanul is kiszárad, élettelenné válik a vizsgálódás (olvasás) légköre. Valószínűleg én is ilyen savanyú, és élettelen pillanatban olvastam először ezt a verset, így nem tudtam az unalmas vershelyzet-definiáláson túllépni.
Aztán ezt el is meséltem csoporttársaimnak, hogy jaj, egy versben nem voltak fallikus szimbólumok, és most mi lesz velem?!
Az hogy lehet, hogy egy árva szimbólumra nem lelek rá? – kérdezték. Erre elmondtam, mi történik a műben, mire közölték, hogy hülye vagyok, mert itt van egy csomó olyan.
És tényleg. Ma már én is úgy vélem, hogy meghúzódik az elsődleges tartalom mögött valami erotikus. De inkább lelövöm: ez biza a női szemérem vagy nemiség, vagy mi allegorikus ábrázolása is lehet. Akár.
Reményik SándorFiatal vizslaElnézem játszi bakugrásait,Ahogy a fejét villámsebesenForgatja minden szélfúvás felé,Hegyezi minden neszre a fülét,Orrát a nedves őszi földre nyomvaLohol, lohol a dérvert ugaron,Hajszolja jobb híján a bágyadt lepkét,Pofozgatja a tücsköt a fű között,Nagy buzgalommal ás egér után,Furcsán, groteszkül és gyermekesenTör ki belőle s előrevetülA nemzedékeken át örököltŐsi, nagy, komoly vadász-szenvedély.És felnő fáradt emberek között,Fegyvertelen ház kopott küszöbén,És nem hall soha puskadurranást,És nem lát soha fácánmadarat, –Nem fog vadászni, ó, nem fog soha.1928.
Szóval nem véletlenül használom a szemérem szót. Például a vizsla füleiről kinek mi jut eszébe? Ganxsta Zolee-t biztos nem kéne kétszer kérdezni. Szóval, tessék elengedni a fantáziát! Ne kelljen már ideírnom: szeméremajak.
A mű elején azt tapasztalhatjuk, hogy a fiatal vizsla bizony minden apró neszre izgalomba jön. Élénk, mondhatnánk vérbő kép tárul elénk.
Aztán valami törés.
Hajszolja jobb híján a bágyadt lepkét,
Mert valami nem méltó tevékenységet űz a mi vizslánk. Bágyadt lepkét hajszol, ez az élettől duzzadó lény. Hangulatilag úgy tűnik, meg sem kapja.
Pofozgatja a tücsköt a fű között,
A tücsök sem éppen méltó játszótárs, de vonatkoztassunk már el!
Mi a fű?
Csak egy pillanatig képzeljünk el egy borotválatlan világot, amiben valami érzékeny ciripelő kis rovar bújik meg. És akkor most annak a pofozgatásáról mi ötlik bele a fejünkbe? Nem kell kételkedni. Az bizony azt jelenti. Különben miért szerepelne határozott névelővel? Nem egy tücsköt pofozgat, hanem a tücsköt. Mondhatnánk: a saját tücskét.
Vagyis eddigre már világos, hogy méltó játszótárs, partner nélkül létezik a vizsla, pedig ez egy jófajta kutya ám. Élénk, meg ficánkol, meg minden. Viszont a környezetében nincs semmi hozzá méltó ingerforrás. Mert egy ideig elég a szél, de aztán kéne valami préda, ám neki csak holmi röpködő bogár jut, meg ugye a tücsök. Meg Nagy buzgalommal ás egér után. Le kell ásnia az örömszerzést jelentő kis állatkáért a föld alá? Bele kell túrni a földbe? Abba, amiből a fű kinő?
Hát ez vajon mit jelenthet?
Mert a kép fokozódását meg kell látnunk a tücsökpofozástól az egérásásig. A mi vizslánk egyre inkább belehevül valami olyan tevékenységbe, amivel elüti az idejét, oltja vadászvágya, vadászösztöne tüzét, de ez mégsem az igazi.
Ne kelljen már leírnom ide azt a szót, hogy maszturbál. Legyen már világos a pofozgatás és az ásás közti különbség! Igen, ott a hátsó sorban is!
Aztán zárul a versszak:
Furcsán, groteszkül és gyermekesen
Tör ki belőle s előrevetül
A nemzedékeken át örökölt
Ősi, nagy, komoly vadász-szenvedély.
A szenvedély megvan a vizslában, ráadásul ősi, csak még gyermeki módon tör ki belőle. A vizsla rendben van, funkcionálna ő vizslaként, csak nincs már olyan, aki igazi vizslaként használná, alkalmazná.
És felnő fáradt emberek között,
Fegyvertelen ház kopott küszöbén,
És nem hall soha puskadurranást,
És nem lát soha fácánmadarat, –
Nem fog vadászni, ó, nem fog soha.
Mert az emberek fáradtak és fegyvertelenek. Márpedig a jófajta vadászat szereplői között nemcsak vizsla van, hanem fegyver is. Ami azt hiszem, szintén szimbolizál valamit.
És a fácán is. Mert az ugye egy madár. Emlékszünk még Noémi hogyan barátkozott meg a békával? Hogy ami először varangy, majd béka, az végül szép madárként jelenik meg Jókainál, ugye?! („– Anyám, anyám! Nézd, mit fogtunk. Szép madarat.”)
És a puskadurranás is. Ugye a vadászat legnemesebb pillanata, amikor a vad elveszítve saját tartását elterül a lövés után. Az amolyan csúcspontja lehet az aktusnak, sőt tekinthetjük a teljes aktusnak, szimbolizálhatja az a vadászat esszenciáját, a fegyver felemelést, a célzást is a lövéssel együtt. Idézet Freudtól: „Kitűnt, hogy ezekben az álomfejtésből ismert szimbólumok kerültek felszínre ( lépcsőn járni, szúrni és lőni mint a koitusz szimbólumai…)”
Nyilván erre gondol az irodalomtörténet-írás, amikor megjegyzi, hogy Reményik Sándor ebben az időszakban olyan műveket írt, amik azt ábrázolják, hogy az alkat, az eredendő tulajdonságok szembekerülnek az életben betölthető szerep lehetőségeivel, képtelenek elfoglalni saját helyüket a környezetük gátjai miatt.
Ugye a vadászkutya vadászat (fegyver, fácán, puskadurranás) nélkül.
