A Diétás Énblog úttörő vállalkozást vesz a nyakába. Médiatörténeti mérföldkő, mondhatnánk. Az írói pálya egyik büszke bérce, mikor kérdések érkeznek az íróhoz, ám az is legalább ilyen fontos, mikor az író kérdez. Mi/Én megalkottuk/megalkottam ezeknek a kiemelt fontosságú szerepeknek a szintézisét. A kettő együtt több lesz, mint a részletek összessége.
A Diétás Énblog egyszemélyes szerkesztősége felkereste saját magát, és rögtön beleegyezett a beszélgetésbe, és annak cenzúrázatlan közlésébe.
A színvonal eltökélt, csak néha lusta élharcosa hosszasan készült, tanulmányozta az interjúalanyt, és csak alig kérdezett alá.
A kérdéseket Bbundi tette fel, a válaszokat Bbundi adta.
Mit gondolsz arról, hogy saját egód súlyát csak saját egódra támaszkodva tudod elviselni?
Valóban. És amíg saját egómat tartva rátámaszkodom saját egómra, addig az tovább növekszik, így nagyobb súlyt kell majd elviselni, minek során újra tovább növekszik, és így tovább. Belegondolva egyedül a folyamat exponenciális volta aggaszt, vagyis az egó növekedésének egyenletesen gyorsuló üteme, ami belátható időn belül beláthatatlan következményekkel jár.
Jó. De ERRŐL mit gondolsz? Egészséges ez a hozzáállás saját magadhoz? Mára magadat kérdezed magadról. Nem zavar a jelenség?
Különösebben nem. Nehezen találtam volna olyan kérdezőt magamnak, aki ennyire felkészült. Meg ha már énblogot írok, akkor nem árt, ha rólam szól, érted!? Mert ha mástól kérdezek, akkor óhatatlan más ember beszivárgása, míg ha más kérdez tőlem, akkor nehézkessé válik egóm kényelmes kibontakozása.
Van társasági életed?
Nincs.
A kommentekben gyakran merül fel kérdés, illetve megállapítás, hogy pszichiáterhez kéne járnod! Van, aki segít rajtad saját magad elviselésében?
Persze. Nem hivatásos pszichoterapeutám van. De a magam elviselésében nem kell segíteni. Az énemmel viszonylag jól kijövök.
Akkor miben szorulsz segítségre?
Azt ő tudja, én nem. De valami biztos van.
Gyógyszert szedsz?
Rövid és felületes alkoholterápia után hosszantartó wellnesselésbe kezdtem, vagyis a terápiáról lemondtam. Mára az orbáncfűtea a befutó. Elég hosszútávon antidepresszáns. A benne lévő hipericin közvetve növeli a dopaminszintet, így helyettesítheti az anfetamint, a szexet és a kajálást is, hiszen ez utóbbiakat pusztán azért fogyasztjuk vagy végezzük, mert szintén emelik a dopaminszintet, amitől nekünk, embereknek jó. Ebből is látszik, hogy a jövő nem érdekel minket párosodás közben, pusztán dopamindózisért dugunk. A hormonok a társadalom alappillérei, nem az egyház.
Gyakori kritika irányodba, hogy mindenbe belelátod a fallikus szimbólumokat, és szerinted nincs is olyan emberi mondat, ami ne tartalmazna legalább két-három szexuális utalást. Mi a válaszod ezekre a kritikákra?
Nincsen ezzel semmi baj. Van akinek a Szomorú szamuráj vagy a Süsü nem jelentik azt, amit nekem. De meggyőződésem, hogy nem beléjük látom, hanem meglátom bennük a szexuális utalásokat. Elvégre is minden arra megy ki, hogy végül legyen szex, ha nem így lenne, már nem lenne emberiség. Könnyen beláthatjuk ezt, ha visszatérünk a dopaminhoz. Szex közben a hipotalamusz (azt hiszem) dopamint bocsát ki, ami örömérzést okoz, így vezet a szex az örömhöz. Ez az evolúció fajfentartó ostora. Ha nem lenne jó, nem csinálná mindenki hébe-hóba, viszont így hogy jó, minden arról szól, és mivel minden arról szól, végül az is a végső cél, mely végső cél tulajdonképpen a következő generáció megnemzése, így lesz következő generáció, ami ugyanezen esik át, tehát lesz azután is generáció.
De még korán sincs vége. Az életet tekinthetjük úgy mint a dopaminszint hullámzó görbéjét. Amikor eszünk vagy dugunk, akkor ugye magas a dopaminszint, viszont közvetlenül utána alacsony. Ez nagyon rossz ám. Mert egyrészt kevesebb a dopamin, másrészt meg több a dopaminreceptor, ami éhezik (elárvult dopaminreceptorok), és ezeknek a receptoroknak az éhségét szomorúságnak, levertségnek és szorongásnak érezzük. Ezért van az, hogy az aktus után merül fel a kérdés a partner felé, hogy jó volt e, és nem közben, hiszen közben jut az örömből, de utána hirtelen nem, és ezért íziben szeretnénk dicséretet, ami dopamint szabadít fel, már csak azért is, mert emlékeztet arra a szituációra, amiben sok dopamin szabadult fel, és ha a másiknak is jó volt (neki is sok dopamin szabadult fel), akkor várható a jövőben újabb együttlét, vagyis újabb adag dopamin (Post coitus). Ez a szülés utáni depresszió képlete is. A várandós kismama dopaminszintje megemelkedik, aztán szülés után leesik, és ott maradnak az elárvult dopaminreceptorok, amik éheznek, és szorongást okoznak, vagyis az anyuka azt érzi, hogy terhesen mégiscsak jó volt, így újra fog vállalni gyereket.
Úgy jönnek ide a fallikus és egyéb szexuális szimbólumok, hogy vesszük életünk dopamingörbéjét, amin látszik, hogy éppen dugunk-e, mondjuk. Mikor aktus van, akkor van dopamin, ezért akkor nem gondolunk az aktusra, hanem kiélvezzük, ellenben, amikor nincs szex, akkor éhezzük a dopamint, tehát a szexre vágyunk, így minden gondoltunk hátterében kimutatható valamilyen mértékben. Nem mondom, hogy másról nem lehet szó, de azt kizártnak tartom, hogy valamilyen mértékben arról ne legyen szó.
A művészek alkotás közben valószínűleg nem dugtak, mint ahogy ez igaz a művészetek befogadóira is befogadás közben, tehát az alkotás és befogadás relatíve dopaminéhség közepette zajlik, vagyis ilyen-olyan mértékben fennáll a szexuális vágy, mely szimbólumokon keresztül kicsapódhat a műben. Ezzel véletlenül sem azt mondom, hogy a művek értelmezésének elsődleges célja, hogy kimutassuk az alkotó dopaminszintjét, sőt, azt sem mondom, hogy csak a szexuális szimbólumokról szólnak a művek, de igenis megjelennek hol kisebb, hol nagyobb jelentősséggel. Én csak rájuk mutatok. Néha komolyan, néha félkomolyan (horgászat).
Nem kéne ezt olyan nehezen elfogadni, hiszen most láttuk be, hogy az emberiség fenmaradásának legfontosabb vegyülete a dopamin, ami örömöt okoz. Így egy kicsit minden örömforrás abból táplálkozik, vagyis az alkotás a dugással és az evéssel szomszédos érzelmeket lobbant lángra. Így bármilyen örömforrás asszociatíve megfeleltethető a szexnek, hiszen azonos mechanizmus idézi elő.
Teljesen egyszerűen: amikor éppen nem dugunk, akkor dugni akarunk, és ez a vágyunk beszivárog álmainkba, alkotások befogadásába és alkotásokba is.
Én ugye diétán vagyok, és nincs csajom, tehát orbáncfűteát iszok. Mindenről lemondhatunk, de dopamin nélkül nincs élet. A Diétás Énblog sem üzemelhet nélküle.
Segít az orbáncfűtea?
Hát, ami az ízét illeti, egyáltalán nincs ötletem mivel lehetne jobban elrontani.
