Eléggé szeretem a karácsonyt. Szeretet ünnepe, meg minden. Némi izgalom még most is vegyül a rutinná vált készülődésbe – persze engem a kacsamell hoz lázba. Ilyenkor eszünk itthon olyat is. Főleg én. A családom rajongása korántsem olyan elsöprő, ők ennének mást – szoktak is –, de a magaméból nem engedek.
Meg szoktunk karácsonyi dalokat is hallgatni, és anyukám néha bele is dúdol. Egyébként minden okunk megvan arra, hogy továbbra is meghitten karácsonyozzunk, ugyanis van egy hároméves fiú a háztartásban, bennünk meg kihunyhatatlan tűz a kihívások iránt, hogy megpróbáljuk stikában feldíszíteni a fát, ajándékokat csempészni, majd a további hetekben óvni a fát, hiszen Erik már tud járni – tavaly is tudott: arra hasznosította e képességét, hogy a fa mögé bújjon, majd felborítsa azt –, és ha valami elkezd mozogni, akkor az kiemelt figyelmet érdemel.
Meg eszembe jut az általános iskola is. Eleinte a karácsonyi darabokban diétás juhászt kellett alakítanom meglehetősen méltatlanul. Hálátlan feladat ám fűtött helységben subát öltve bundában kibontakozni. Viszont később már lehettem király. Nyilván kiváló tanáraim rájöttek, hogy a diéta nem hat, így aztán olyan úrias sziluetté körvonalazódtam palástban meg koronában, hogy le sem akartam venni. Mindhárom királyt eljátszottam, némelyiket többször is, de számottevő különbségről nem tudok beszámolni. Királynak lenni alapvetően jó.
Valahogy szent ember nem volta soha. József szerepét mindig más kapta. Máriáét is. Nincs semmi baj, feldolgoztam, de azért az a lehetőség tágította volna a látóteremet. Szeplőtelenség belülről, színpadon eljátszva. Ez kimaradt.
Boldog karácsonyt! Vagy ahogy Erik mondaná: Boldog karácsonyfát!
Egy kicsit szenvedtem. Olvastam egy verset néhány hete. Eléggé beszűkült tudatállapotban lehettem, mert nem éreztem a mű zsenialitását. Még csak jó versnek sem tartottam. Nem éreztem az értéket. Úgy tűnt, egy árva fallikus vagy szexuális szimbólum sem búvik meg a sorok között. Nem tudom, mi történhetett velem. Akkor.
A költő személyében Reményik Sándort tisztelhetjük. A 20. század első felében alkotott. Persze tanult jogot (Kolozsváron), de szemei megbetegedtek, így nem fejezte be az egyetemet legjobb tudomásom szerint. Viszont örökölt vagyona lehetővé tette, hogy az irodalommal foglalkozzon (1926 Erdélyi Helikon alapító tagja [Helikoni triász: Áprily, Tompa, Reményik]).
Versei gyakran tűnhetnek egyértelmű üzenetnek. Bíztatás az erdélyi magyarságnak, hogy ne hagyják el szülőföldjüket, hit az erdélyi hagyományokban. Bírálták is ezért elegen. Mármint a túlzottnak vélt egyértelműsűgért.
Pedig van ám itt is...
Én egy 1928-as „hátrahagyott” versét olvastam, ami kimaradt a korabeli kötetekből és a később kiadott Összes versekből is. Ebben az időszakban volt jellemző Reményik műveire (leginkább az 1924-es A műhelyből című kötetben), hogy emberi alkatok és azok létben elfoglalt szerepének összeférhetetlenségét, szembenállását igyekeztek megragadni.
Ám amennyiben így tekintünk irodalmi alkotásokra, óhatatlanul is kiszárad, élettelenné válik a vizsgálódás (olvasás) légköre. Valószínűleg én is ilyen savanyú, és élettelen pillanatban olvastam először ezt a verset, így nem tudtam az unalmas vershelyzet-definiáláson túllépni.
Aztán ezt el is meséltem csoporttársaimnak, hogy jaj, egy versben nem voltak fallikus szimbólumok, és most mi lesz velem?!
Az hogy lehet, hogy egy árva szimbólumra nem lelek rá? – kérdezték. Erre elmondtam, mi történik a műben, mire közölték, hogy hülye vagyok, mert itt van egy csomó olyan.
És tényleg. Ma már én is úgy vélem, hogy meghúzódik az elsődleges tartalom mögött valami erotikus. De inkább lelövöm: ez biza a női szemérem vagy nemiség, vagy mi allegorikus ábrázolása is lehet. Akár.
Reményik Sándor
Fiatal vizsla
Elnézem játszi bakugrásait,
Ahogy a fejét villámsebesen
Forgatja minden szélfúvás felé,
Hegyezi minden neszre a fülét,
Orrát a nedves őszi földre nyomva
Lohol, lohol a dérvert ugaron,
Hajszolja jobb híján a bágyadt lepkét,
Pofozgatja a tücsköt a fű között,
Nagy buzgalommal ás egér után,
Furcsán, groteszkül és gyermekesen
Tör ki belőle s előrevetül
A nemzedékeken át örökölt
Ősi, nagy, komoly vadász-szenvedély.
És felnő fáradt emberek között,
Fegyvertelen ház kopott küszöbén,
És nem hall soha puskadurranást,
És nem lát soha fácánmadarat, –
Nem fog vadászni, ó, nem fog soha.
1928.
Szóval nem véletlenül használom a szemérem szót. Például a vizsla füleiről kinek mi jut eszébe? Ganxsta Zolee-t biztos nem kéne kétszer kérdezni. Szóval, tessék elengedni a fantáziát! Ne kelljen már ideírnom: szeméremajak.
A mű elején azt tapasztalhatjuk, hogy a fiatal vizsla bizony minden apró neszre izgalomba jön. Élénk, mondhatnánk vérbő kép tárul elénk.
Aztán valami törés.
Hajszolja jobb híján a bágyadt lepkét,
Mert valami nem méltó tevékenységet űz a mi vizslánk. Bágyadt lepkét hajszol, ez az élettől duzzadó lény. Hangulatilag úgy tűnik, meg sem kapja.
Pofozgatja a tücsköt a fű között,
A tücsök sem éppen méltó játszótárs, de vonatkoztassunk már el!
Mi a fű?
Csak egy pillanatig képzeljünk el egy borotválatlan világot, amiben valami érzékeny ciripelő kis rovar bújik meg. És akkor most annak a pofozgatásáról mi ötlik bele a fejünkbe? Nem kell kételkedni. Az bizony azt jelenti. Különben miért szerepelne határozott névelővel? Nem egy tücsköt pofozgat, hanem a tücsköt. Mondhatnánk: a saját tücskét.
Vagyis eddigre már világos, hogy méltó játszótárs, partner nélkül létezik a vizsla, pedig ez egy jófajta kutya ám. Élénk, meg ficánkol, meg minden. Viszont a környezetében nincs semmi hozzá méltó ingerforrás. Mert egy ideig elég a szél, de aztán kéne valami préda, ám neki csak holmi röpködő bogár jut, meg ugye a tücsök. Meg Nagy buzgalommal ás egér után. Le kell ásnia az örömszerzést jelentő kis állatkáért a föld alá? Bele kell túrni a földbe? Abba, amiből a fű kinő?
Hát ez vajon mit jelenthet?
Mert a kép fokozódását meg kell látnunk a tücsökpofozástól az egérásásig. A mi vizslánk egyre inkább belehevül valami olyan tevékenységbe, amivel elüti az idejét, oltja vadászvágya, vadászösztöne tüzét, de ez mégsem az igazi.
Ne kelljen már leírnom ide azt a szót, hogy maszturbál. Legyen már világos a pofozgatás és az ásás közti különbség! Igen, ott a hátsó sorban is!
Aztán zárul a versszak:
Furcsán, groteszkül és gyermekesen
Tör ki belőle s előrevetül
A nemzedékeken át örökölt
Ősi, nagy, komoly vadász-szenvedély.
A szenvedély megvan a vizslában, ráadásul ősi, csak még gyermeki módon tör ki belőle. A vizsla rendben van, funkcionálna ő vizslaként, csak nincs már olyan, aki igazi vizslaként használná, alkalmazná.
És felnő fáradt emberek között,
Fegyvertelen ház kopott küszöbén,
És nem hall soha puskadurranást,
És nem lát soha fácánmadarat, –
Nem fog vadászni, ó, nem fog soha.
Mert az emberek fáradtak és fegyvertelenek. Márpedig a jófajta vadászat szereplői között nemcsak vizsla van, hanem fegyver is. Ami azt hiszem, szintén szimbolizál valamit.
És a fácán is. Mert az ugye egy madár. Emlékszünk még Noémi hogyan barátkozott meg a békával? Hogy ami először varangy, majd béka, az végül szép madárként jelenik meg Jókainál, ugye?! („– Anyám, anyám! Nézd, mit fogtunk. Szép madarat.”)
És a puskadurranás is. Ugye a vadászat legnemesebb pillanata, amikor a vad elveszítve saját tartását elterül a lövés után. Az amolyan csúcspontja lehet az aktusnak, sőt tekinthetjük a teljes aktusnak, szimbolizálhatja az a vadászat esszenciáját, a fegyver felemelést, a célzást is a lövéssel együtt. Idézet Freudtól: „Kitűnt, hogy ezekben az álomfejtésből ismert szimbólumok kerültek felszínre ( lépcsőn járni, szúrni és lőni mint a koitusz szimbólumai…)”
Nyilván erre gondol az irodalomtörténet-írás, amikor megjegyzi, hogy Reményik Sándor ebben az időszakban olyan műveket írt, amik azt ábrázolják, hogy az alkat, az eredendő tulajdonságok szembekerülnek az életben betölthető szerep lehetőségeivel, képtelenek elfoglalni saját helyüket a környezetük gátjai miatt.
Ugye a vadászkutya vadászat (fegyver, fácán, puskadurranás) nélkül.
Nincs eseménytelenség. Egyébként sem, de most aztán tényleg zúg.
Például tegnap kaptam almát. Szép volt és ízletes. Meg evés közben az almadílerrel hallgattuk a Time of my life-ot. Megadtuk a módját, aszem. De előtte láttuk a Mikulást. Vagyis többen voltak, így helyesebb lenne, a láttunk Mikulásokat. Olyan nagyon nem villanyozott fel Minket a szakálas öregemberek jelenléte, viszont a háromméteres krampusz, aki patákon járt, na az már más tészta. Nagy, szőrös, fekete lábai voltak, és csajok kérlelték, hogy a lábai közé bújhassanak egy fényképezés erejéig. A Mikulás csak a kicsiket vonzotta a maga szeretetet árasztó piros ruhájával és a tisztaság fals benyomását keltő hófehér szőrzetével. A Mikulás maga az átverés, a mese, egy lírai világ megtestesítője, meleg a hidegben, menedék a sötétben, viszont a krampusz ott vigyorgott szőrösen, feketében, hogy a lába közé terelje azokat a lányokat, akik nem hisznek már a mesében, a lírai világban, vagyis azokat, akiknek kell a próza rideg érintése, a paták nyirkos koppanása, a három méterről széjjelsugárzó kéjes kacaj, az az alárendeltség-tudat, amit sajátos csomagolásban nyújt annak a pillantnak az élménye, amikor egy magasra tornyosuló félállatnak a lábai közé betérve bezárul a világnak a csillagok irányában létező része, hiszen ott a sötét szimbólum takarja a leget és az eget, hogy ellenzőként funkcionálva leszűkítse a látóteret a talajszintre, a szellemtelen hús által telilehelt park párás és ridegen fülledt atmoszférájára, amiben a friss mézeskalács illata csupán fűszerezi a forralt bor bódító gőzét, mely a fizikára fittyet hányva nehezedik az emberek köré, kiszorítva így a Duna felől érkezni vágyó oxigénben dús levegőt.
Ezek után tényleg nincs más hátra, mint almát enni. Mondom, nagy volt és ízletes.
Egyébként meg nem biztos, hogy a prózai értelemben vett rideg valóság kellett a lányoknak ott a krampusz lába között. Ugyanis a krampusz irreálisan nagy volt. Amikor ilyen óriás lényekhez vonzódunk az egyértelmű jele a rideg valóságtól való eltávolodás vágyának. Tulajdonképpen vissza szeretnénk kerülni a gyermeki állapotba, amikor olyan kicsik voltunk, hogy mindenki nagyon nagynak tűnt. Elmenekülni a felnőttségtől nem a Mikulás ölében lehet, hanem az óriáskrampusz lába alatt. Ott végre megint kislánnyá változhattak az oda betérők, kiszolgáltatottjai lehettek egy náluk hatalmasabb lénynek. Egy ilyen gyermeki állapotban az is vonzó lehet, hogy eltűnik a felnőttség nyomasztó felelőssége. Újra uralkodik valami fölöttük, valami, ami nagyobb.
Romantikus zene hallgatása közben almát enni elég pikáns. Főleg ilyen Mikulásélményekkel átitva. Mert arról nem is beszéltem még, hogy kaptam virgácsot is, szép dús volt, még be is akadt egy korlátba… Aztán megpróbáltam meghámozni egy mandarint. Persze sikerült, de kinevettek, amiért sok kis darabban tudtam csak leszedni a héját, ráadásul tocsogott alattam egy kisebb tócsa a mandarin levéből, ami érthetetlen. Egyébként azért is jó szemüvegesnek lenni, mert így nem spriccel közvetlen a szemgolyómba bele a mandarin, ha pont egy mandarinartériát szakítok át hámozás közben.
Éjszaka gurulok egy ismerősömért. Találkozni, beszélgetni, hazavinni. Nyilván egy türelmi zóna közepén kell fölvennem, persze nem azért, mert olyasmivel foglalkozik, csak éjszakára a város területének tetemes hányada átvedlik ilyen kéjpárás örömnegyeddé, és ezt olyan diszkréten teszi, hogy az ember egy pillanatig azt hiszi: de édi az a lány, ahogy rámmosolyog ott a zebránál, talán tetszem neki, és annyira megakad szegény szeme rajtam, hogy még a zöldön sem megy át, húú, de nagy király vagyok, talán vissza kéne bazsalyogni, csak úgy, illemből, bár nem tetszik, meg ez nem is olyan nap…
Igazából hülye vagyok. A lány, aki az abszolút nulla fok környékén nem megy át a zöldön, annak az a dolga, hogy ne menjen át a zöldön. A prostitúció softmarketingjével van dolgunk, ugyanis. A kurvák elkezdtek nem feltétlenül kurvának kinézni (vagy tényleg felülkerekedett bennem a naivitás, az ő puha plüssmacija legyűrte a rideg racionalitás mázsás aligátorát, és elkezdtem annyira erősen érezni, hogy már nem is látok). Felöltözve álldogálnak a járdán. Semmi kirívó. Nincs tangavillantás, meg óvszerfújás.
Az áruprezentáció (ami normális esetben azt jelenti, hogy inverz ruházatot hordanak a lányok, vagyis mindent eltakarnak, kivéve azt, amit társadalmilag eltakarandónak ítéltünk utcai viselet tekintetében) visszafogása nyilván a rend őrei miatt szükséges. Meg hideg is van. Viszont kurvára zavarba jövök az ilyen kontaktoktól.
Mert megálltam egy sarkon, ahol szintén várt egy lány valakit. Erre ő a valaki helyére behelyettesített engem, elindult felém, aztán úgy érezhette, hogy nem miatta állok meg, nem érte küszködöm a parkolás és a padka démonaival, viszont pont akkor, mikor ezt átgondolta, én véletlenül ránéztem, gondoltam ismerem, vagy ilyesmi, ám tekintetemtől olyan irracionális mosoly ült az arcára, hogy rögtön tudtam, nem ismer engem, viszont úgy gondolta, a fajfenntartási komplex vezérelt engem az ő sarkára, ezért még szélesebb mosollyal kínálta magát…
Szépen visszanéztem rá, és a lehető legzavartabban jeleztem, hogy nem kell semmi, nem igénylem a szolgáltatásait. Ezt nyugtázta. Két lépést távolodott. Egy ideig tűrtem a zavart (fél tucat másodperc), majd inkább mentem egy kört.
Mikor legközelebb láttam (három perc múlva) elhagyta a posztját (ugye nemcsak a bloggerek dolgoznak keményen egy-egy poszton – FÚúú!) és sétált a bizonyára kliensszegényebb belterületek felé, vagyis befejezte a munkát aznapra. Ettől aztán összedőlt az önbecsülésem. Mégis mi játszódhatott le benne? Úgy vélte, ha még egy ilyen, mint én, vagyis még én sem megyek el vele, akkor talán jobb nem reménykedni a mában, és érdemesebb aludni.
A színházból kifelé jövet nézem, mit nézem, bámulom a hússá elevenedett édenkert mozgását. Ütemesen jár, önálló céllal, és mindent alárendel az evolúciónak. Tökéletesen hajtja végre feladatát. Pontosan azt teszi, amire tervezte a mindenható, amire formálta a törzsfejlődés. Rögtön világossá vált, a Biblia igazából egy olyan páros szervről beszél, amivel csak az ember rendelkezik az élővilágban. Nem csoda, hogy mi vagyunk az urak.
Ha eddig nem lett volna világos, a fenékről van szó. Az a kályha. Az teszi az emberiséget azzá, ami.
Szóval nézem a színházból kifelé jövet csoporttársam fenekét, egyrészt csak úgy, másrészt viszont ott volt rajta egy kígyó. Lucifer hímezve. Az ördög maga, hazai pályán. Rátekeredve a tudás fájának termékeny gyümölcseire, hogy azt áruba bocsátva kimanipulálja az édeni állapotból - a tudatlanságból - az addig tiszta embert.
Popsi=alma
Gyanús volt ez nekem már régen is, hogy valami gyümölcsért cserébe ottanhagyja az ember az Istent. De most már világos. A Kígyó meggyőzte Évát, hogy vegyen az almából, mert akkor isteni tudás birtokába kerül. Aztán Éva az addig habozó Ádámot vette rá a gyümölcs fogyasztására. Fordítom: a Kígyó ad Évának feneket, amivel az arra manipulálja Ádámot, amire csak akarja. Tehát Kígyó hat Évára, Éva hat Ádámra. Almával. Az egész a Kígyó műve. Az ő eszköze az alma. Azzal ellátva a nőket, mintegy szerződést kötött velük, mert csak az almás nőkön keresztül hathat a férfiakra.
De haladjunk csak szépen sorban.
Első állításom, hogy fenék nélkül alsóbbrendű lények lennénk. Ez biztos. Például tudjuk, hogy a fenék attól alakult ki, hogy az ember két lábra állt, és állítólag a kifinomult emberi gondolkodásnak ez nagyon is jót tett, hiszen így agyunk kevésbé rázkódik, billeg, mint annakelőtte. Vagyis egy időben, teljes párhuzamban alakult ki az emberi gondolkodás és a fenék. Ez nem lehet véletlen.
De a tudomány mindig téved. Madách Imre viszont nem. Kövessünk hát! Az ember tragédiáját! Az Úr szavát!
AZ ÚR SZAVA Megállj, megállj, egész földet neked Ádám, csak e két fát kerüld, kerüld, Más szellem óvja csábgyümölcseit, S halállal hal meg, aki élvezi. –
Az Úr óvna minket a csábgyümölcstől. Viszont jő az ősmarketinges, és ezt mondja Ádámnak:
LUCIFER Hohó! nagyon sok van még, mit te nem tudsz, S nem is fogsz tudni. Vagy a jámbor agg Azért teremtett volna-é porondból, Hogy a világot ossza meg veled? Te őt dicséred, ő téged kitart, Megmondja, végy ebből és félj amattól, Óv és vezet, mint gyapjas állatot; Hogy eszmélj, szükséged nem is lehet.
Most már nem lehet nem egyértelmű, hogy a csábgyümölcs birtoklása nélkül csak gyapjas állatok vagyunk. Mondom: fel kellett emelkedni, ettől egyensúlyba került a fejünk, okosodtunk, emberré lettünk, viszont létrejött a fenék, ami mindent összezavar.
Aztán tovább ajánlja a portékát Lucifer. Ha eszik az ember, felnőtt lehet és önálló, ha nem, akkor csak féreg. Ilyeneket mond. És lám a reakciók:
ÁDÁM Nagy dolgokat mondsz, szédülök belé.
ÉVA Én lelkesűlök, szép s új dolgokat mondsz.
Már az ősmarketinges is tudta, hogy a nőkre kell hatni. Aztán azok majd azt csinálnak a férfiakkal, amit akarnak. A nő meggyőzetett, cserébe kapott feneket, és azzal meggyőzte a férfit. Ezt a tudást kapták, ez a hatalmuk. Erősebb az Úrnál a fenék.
Így tanakodnak később.
ÁDÁM Megmondta Isten, hogy büntetni fog, Ha más utat választunk, mint kitűzött.
ÉVA Miért büntetne? - Hisz, ha az utat Kitűzte, mellyen hogy menjünk, kivánja, Egyúttal ollyanná is alkotott, Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon. Vagy mért állított mély örvény fölé, Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. - Ha meg a bűn szintén tervében áll, Mint a vihar verőfényes napok közt, Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong, Mint ezt, mivel éltetve melegít?
LUCIFER Lám, megjelent az első bölcselő!
Ugye Ádám aggódik nem úgy cselekedni, ahogy az Úr azt elvárná, míg Éva szerint a bűnös hajlam nyilván része az Úr tervének. Erre Lucifer bölcselőnek hívja. Figyeljétek! Éppen csábítja ő is Ádámot - nyilván bűnre - enni az almából, harapni a fenékből, és máris megjelenik a bölcselő szó Évára ragasztva. Fenekünket és agyunkat egy időben növesztettük.
ÉVA Én hát szakítok egyet a gyümölcsből.
ÁDÁM Megátkozá az Úr. (Lucifer kacag.) De csak szakíts. Jőjön reánk, minek ránk jőni kell, Legyünk tudók, mint Isten. (A tudás almáját előbb Éva, aztán Ádám megízleli.)
Végül az örök élet fájáról nem eszünk. De Lucifer könnyedén meggyőzte Évát, hogy vegyen a tudáséról, Éva pedig meggyőzte Ádámot, aki szegény biztosan félt attól, hogy egyedül marad, és követte az önfejű Évát, aki nem bírt ellenállni a reklámoknak. Felülkerekedtek benne bűnös vágyai.
Igazából csak azt akartam mondani, hogy ez jutott eszembe a csoporttársam (nő) fenekéről. Csábító alma, és a figyelmet pluszban ráterelő kígyó. A bűnbeesés tervrajza. Működik.
Jó ez így
ÉGI KAR Ah, sírjatok testvéri könnyeket, Győz a hazugság - a föld elveszett. -
Győz az ősmarketinges, a hazugság. Almát kínált, fenék lett.
Lehetnénk szomorúak az Égi Kar éneke miatt, de inkább hallgatunk a reklámos lényre. Ő megmondja, hogy milyen az Égi Kar:
LUCIFER Megúntam ott a második helyet, Az egyhangú, szabályos életet, Éretlen gyermek-hangu égi kart, Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart. Küzdést kivánok, diszharmóniát, Mely új erőt szül, új világot ád, Hol a lélek magában nagy lehet, Hová, ki bátor, az velem jöhet.
Már nem vagyunk gyerekek. Az Édent lecseréltük egy érett világra. De legalább van benne (tudás és) fenék!
Voltam ma iskolába, mert az okosodás fontos, ugye. Ilyen dumcsizós-írogatós órám lett volna az első fél napban, de ott nem láttak szívesen, és elküldtek egy konferenciára, ahol annyi bölcsességet hallottam, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Az biztos, sűrűbben kéne ilyen haknikat látogatnom, hiszen a tudósok, nemcsak tudnak, hanem viccesek és hasznosak.
Szóval reggel némi szomorkás, ám cseppet sem terhes napkezdés után bebotlottam e kiváló konferenciára, amit nem az előzetesen meghirdetett helyszínen tartottak, így kutakodhattam info után. Ez azt jelenti, hogy éhgyomorra megmásztam oda-vissza tíz emeletet, mire fény derült a rendeltetési hely földrajzi koordinátáira. Végül késés nélkül leheveredtem egy fenekemhez méltón párnázott székre, felmértem a magukat nagy számban képviseltető médiacsászárokat, lapmágusokat és tudósokat. Csupa újságíró, vagy annak készülő egyed, sehol egy normális emlős. Szinte nyomasztott az intellektus sercegése.
Open
És elkezdődött. A megnyitó ember megnyit, viccel, majd nagyot horkan a gyomrom. Nem böfögtem, csak simán korgott, úgy állat módjára, de nem véletlen. Eddigre már tíz óra is elmúlt, és a finom reggeli Béres porcerő tabit bőven megemésztettem, azon túl meg csak vizet vettem magamhoz, hogy legalább izzadni tudjak. Próbáltam úrrá lenni a korgáson, de olyan ez, mint a merevedés: rögtön nem múlik el (Közbevetve megjegyezném, hogy elméletem szerint a merevedést kajára, az éhséget nőre gondolva lehet csillapítani.). Az első előadásig valahogy csak leküzdöttem magamban gyomrom ordító sivalkodását.
Figyeltem, jegyzeteltem, nőre gondoltam, hogy ne éhezzek, és csak szíttam a sok életre szóló jó tanácsot. Felírtam magamnak kedvenc kifejezéseket. Ilyen volt a hermeneutikai önreflexió. WOWO! Nyeltem egy félórát, hogy megértsem, de tökre jó. Valami olyasmit jelent, hogy olvasáskor a figyelmemet képes vagyok visszairányítani belső lelki tevékenységeimre, és befogadó szubjektumként (figyeled, mit tudok! Benne vót’ a szótárba!) ízlelem a szöveget. Vagyis tudok arra figyelni, hogy mit olvasok. Átkúrást-e, ugye.
Nyelvvel mindent lehet
Aztán nyelvészszájból elhangzott, hogy az ember igényli, hogy nyelvvel dicsérjék. Pont, amikor a korgó beleim csitítgatásán dolgozva újra nőre gondolok. Meg lettem támogatva rendesen. Még jó, hogy nem kurjantottam egy hatalmasat örömömbe. Röhögnöm is kurvára kellett már, így egyre jobban vártam a következő poént.
Pl Örömöt szerezni
Volt még szó a flow-ról is. Ez ilyen örömáramlat, ami elönt minket jó művek alkotásakor, befogadásakor, előadáskor, meg szerelmünkkel levéskor. Csak úgy, csipetnyi kontakt esetén is.
A spontán örömérzés nagyszerűsége igen megható. Meg is dolgoztam érte. Gyomorkorgás leküzdése szexre gondolva — merevedés leküzdése kajára gondolva — majd újabb gyomorkorgás, amit leküzdök…, majd azt is leküzdöm…, leküzdöm…
Mindegy. Konkrétan leckét kaptam arra vonatkozóan, hogy hogyan is legyek boldog. Tényleg. Egy jó leckét. Egy konferencián!
Ja! És enni már ettem, de…
Mindig történik valami!!!
*(A közösülés után (javítva!) minden élőlény szomorú)
Ezt sajnos nem én, hanem az egyik sztárelőadó találta ki. Remélem helyesen fordítom, és lopom el tőle.
Update!!! A cím helyesen így nézne ki: post coitus omnis animalis triste est
Tökre megértem a papokat. Főleg onnantól kezdve, hogy egyikük megveri a postást, mert az rossz újságot hozott. A helyzet egyértelmű. A plébános kimondta az ítéletet, a postás pedig magára marad a penitenciával a kórházban. Első osztályú bűnbánás. Így kell ezt! Segíts magadon!
És akkor most a cölibátussal sújtott papságra gondolva ideje meghallgatni néhány egyházi műfajba belehangszerelt dalt, melyeket a pedofilok legnagyobb géniuszától vett kölcsön, és varázsolt még szebbé az a capella.
Az előző poszt végén azt ígértem, hogy egy kicsit foglalkozunk a vízzel. Úgyhogy most akkor foglalkozunk.
Volt egy Jókai-idézet, amiben Tímár megismerteti Noémit a békával. Noémi undorodott, de végül, mikor kezébe vette, nagyon boldog lett.
Hanem azután egyszerre jókedvűen nevetett, mint a gyermek, aki sokáig fél a vízbe menni. S aztán úgy örül, ha benne van.
Annyira megszerette a békát, hogy vissza sem adta Tímárnak, mire ő így felelt:
– De hát akkor szorítsa össze a markát, hogy el ne ugorjék. Hanem gyöngéden. S mármost térjünk vissza; mert harmatos kezd lenni a fű.
Múltkor elokoskodtunk a béka szimbolikájáról. El is jutottunk valahova, viszont nem vizsgáltunk meg minden részletet. Nem tértünk ki arra sem, miért is jön fel a béka az üvegben a víz tetejére, ha érzi az esőt, meg úgy egyáltalán nem szóltunk erről az érdekes kapcsolatról béka és víz között.
– Azután a béka tudós állat is. Lássa ön, a levelibéka megérzi az időjárást; mikor esős idő jön, azt előre sejti; olyankor hangot ád, s feljön a vízből; ha szárazságot érez, akkor lemegy a vízbe.
Vagyis most van itt nekünk eső is, harmat is, amivel csak kéne kezdeni valamit.
Minden víz
Thalész fogalmazott így. Nemcsak azzal foglalatoskodott, hogy kimutassa, az átmérő két egyenlő részre osztja kört, meg nemcsak tételt neveztek el róla, hanem még azt is mondta: minden víz. Meggyőződése volt, hogy minden élő valami nedvesből születik, aztán azzal táplálja magát, és ezt erősítette, hogy minden, ami halott az száraz, vagy kiszárad.
Akkoriban nagy divat volt megmondani, hogy micsodából is épül föl a világ, meg az élet, és mérhetetlen kreativitással az összes őselemet kipróbálták ebben a szerepben a gondolkodók. Vagyis volt tűz, föld, levegő és víz. De most nekünk azért is Thalész a szimpatikus. Mert az olyan szép, hogy minden élőnek nedvesség az alapja, és minden élő élővel táplálkozik, vagyis nedvessel, aztán mikor elmúlik az élet, és elkezdik az élők a frissen nem élő testéből kiszívni a nedvességet, akkor az kiszárad, hiszen már nem él, és nem táplálkozhat élővel, de legalább a maga maradék életét továbbadja az élőknek (valami ilyesmi). Meg olyat is gondolt, hogy a föld vízen úszik.
Tehát Thalész szerint a víz mindennek az alapja, abból lesz/van a lét.
Gondolkodtatok már azon, hogy miért kell olyan sietősen visszatérnie Tímáréknak Noémiék házához, mikor mindössze annyi az indok, hogy harmatossá kezd válni a fű? És miért pont akkor kezd hirtelen harmatozni a fű, amikor Noémi gyöngéden szorítja a békát? Meg mi ez a szimbiózis béka és víz között? Száraz időben lemegy a vízbe, ha közeledik az eső, akkor meg feljön? A béka az ilyen jól ismeri a szeszélyes időjárást?
Nem akarom azt mondani, hogy Noémi nedves lett a békától. Meg azt sem akarom mondani, hogy nem véletlenül jelenik meg a szövegben Noémi örömérzése olyan képbe ágyazva, amiben egy gyermek örül annak, hogy végre lubickol. Nem is mondom.
Hanem azután egyszerre jókedvűen nevetett, mint a gyermek, aki sokáig fél a vízbe menni. S aztán úgy örül, ha benne van.
Hollywood mondja
A Walt Disney egyik gyöngyszemében (A Karib tenger kalózai) is van ám párhuzam nő és víz között. Egészen pontosan nő és tenger között.
A következő jelenetben számunkra az az érdekes, amikor Tia Dalma, akiről később kiderül, hogy ő maga „Calypso”, a tenger istennője, arról beszél (2. 20-nál), hogy Davy Jones-t is az hajtotta, ami minden férfit, vagyis a nő, és Jones is szerelmes lett. Ekkor közbeszól Gibbs, hogy ő úgy tudja, a tengerbe lett szerelmes, nem nőbe, ám a raszta jósnő erre azt feleli, hogy ugyanannak a történetnek két verziójáról van szó, és mind a kettő igaz, mert a nő olyan, akár a tenger: szeszélyes, kegyetlen és megszelídíthetetlen.
Ebben a történetben is láthatjuk, hogy azok az igazi férfiak (a kapitányok), akik képesek hajózni a tengeren. Van kardjuk, pisztolyuk, sőt ágyújuk is. A harc a tengerért megy, vagy éppen a Fekete Gyöngyért, ami a vizek leggyorsabb hajója, de az is arra kell, hogy a többi hajót lesöpörjék a hullámokról. Lefogadom, hogy Darwin imádná a sztorit.
Végül…
Én nyilván nem mondhatom meg, hogy akkor mi is a harmat a füvön, meg mit jelent az eső, és nehogymá’ Hollywood találja ki a tengerről a toposzságot! Szó sincs róla, mert akkor minden feminista számítás szerint egy paraszt lennék, aki oktalan magyarázza bele mindenbe azt.
Feminista számítás szerint ebben a versben sincs szó semmi ilyesmiről. Az, nem az.
Ion Pillat
Pogány tenger
Vihar vijjog, vadul a tenger, mint a vágtató paripa. Hullám nyerít, hívón felel fel a szél szilaj szavaira.
Futok a partra, hol kopáran mered a szikla: két karom végtelen ölelésre tártan remeg a hányódó habon.
Reátámadok, reám támad. Megrándul a hó-hab-sörény: megfutamítom - visszaárad, s a semmibe markolok én.
Hívnám becsületes birokra, hogy legyűrjem: de hasztalan: hűs láncait testemre fonja, s egy perc múltán már messze van.
Elönt a hullám és megingat- meg is adom magam? De ő gyöngédre vált, anyaként ringat, s én tűröm, mint egy csecsemő.
Meztelen mellemen, pillámon, orcámon elhúzza kezét: cirogató, akár az álom, végtelen kék, akár az ég.
S elszunnyadok. Ringat a tenger, mint a kikötőben a hajót, - mely - immár örök szerelemmel- vízein kóborolni fog.
Puha estébe burkolózva alszunk: a hullámok meg én, s szirmait egy csillag kibontja megbékélt, lelkemnyi egén.
/Ford.: Szilágyi Domokos/
A Tia Dalma biztosan téved. A tenger nem szimbolizálhatja a nőt.
Eredetileg egy szörnyűséges péniszt akartam képként alkalmazni a poszthoz, de annyira prűd vagyok, hogy nem. Az is elég, ha csak ráutalok valamivel.
Mert ugye mik is a mesék? Valamik, amit a gyerekeknek szánunk, hogy kevésbé legyenek gyerekek később. A nevelési folyamat fontos eszköze, mondhatnánk a szocializáció esztergapadja. A mesevilágok lesznek az elsők, melyeket egy gyermek átlát, megtölt fantáziájával, és fel is használja a benne látott, és tudatalatt felfogott törvényszerűségeket. Ott szépen meg van mutatva mi a jó és mi a rossz, hogy kell bánni a lányokkal, hogy ugye őket mindig meg kell menteni, mert attól nagyon férfias a főhős. Szóval ilyen kis egyszerűségekkel nevelünk fiú gyerekeket jó modorra, lovagiasságra, miközben elhitetjük a lányokkal, hogy a fiúk így működnek. Elvetjük a párkapcsolati hajlandóság első magvait a mesék által jól megtrágyázott földbe.
Szóval a lányok aranyosak és szendék, a fiúk meg igazi dszentlemanok, és aztán találkoznak, és… és kiderülhetne, hogy a lányokra olyan erős hatással volt az erkölcsi nevelés, az önmegtartóztatás morális piedesztálra emelése, hogy ők bizony semmilyen körülmények között nem hajlandóak ahhoz hozzányúlni.
Ezt a megrázó traumát elkerülendő alkotta meg a magyar filmművészet az egyik kedvenc mesémet, a Süsü, a sárkányt. A Süsün szocializálódott nők barátai sokkal elégedettebbek, sőt jobban tanulnak, dolgoznak, és magasabbra is tudnak ugrani.
A Szerelem Iskolája I. fejezet
Adott ugye a kitaszított, egyfejű, pikkelyes és gusztustalan sárkány, akit meglátva az emberek zöme remegve elszalad, annyira ijesztő. Pedig látjuk, hogy nem kell félni. Szépen bánik a lepkékkel, imádja a virágokat, és ő igazán az emberek barátja. Egyértelmű az üzenet a lányok felé. Nem kell félni a pikkelyes szörnytől, mert látod, kedves, és nem bánt, ugye hogy szereti a pillangókat!
Persze kicsit vicces, amikor a behemót sárkány az etikettről beszél, de ez is csak azért van, mert nem azt várjuk el süsütől, neki nem kell illemtan. Ő egyszerűen a kis királyfi legjobb barátja és segítője. Ő a kis királyfi kukaca.
Meg vagyon ez is írva!
Szeretnék közbevetni egy irodalmi utalást. Jókai Mór Az arany ember című művében világít rá arra, amire most én is próbálok. A jelenetben Tímár barátkoztatja össze egy csúf békával Noémit. Ha bárkinek kétsége támadna arra vonatkozóan, hogy a béka fallikus szimbólum, akkor szeretném közölni, hogy miután Noémi megszerette a békát (onnantól számítva 9 hónap múlva), gyereke lett. Tessék ezt így olvasni!!!
Egyszerre nagyot sikoltott Noémi, s ideges rémülettel kapott a szívéhez: elsápadva tántorodott vissza, úgyhogy Timár kötelességének tartotta kezét megfogni, hogy el ne essék.
– Mi az?
Noémi eltakarta az arcát, s mint egy gyermek, félig nevetve, félig sírva az undor és a panasz hangján mondá:
– Nézze ön, ott jön…
– Mi jön?
– Az ott, ni!
Hát biz az egy tekintélyes nagy varangyos béka volt, aki csendesen lépegetve mászott végig a fűben; félszemével a közeledőket kémlelve, s készen tartva magát akkorát ugrani szükség esetén, hogy a legközelebb levő vízárokban eltűnhessen.
Noémi szaladni sem bírt előle, úgy meg volt rémülve.
– Hát ön fél a békától? – kérdezé tőle Timár.
– Irtózom tőle. Meghalok, ha egy rám talál ugrani.
– Ilyenek a leányok. A cicát szeretik, mert az szépen tud hízelkedni, a békától pedig irtóznak, mert az olyan rút. Pedig lássa ön, ezek minekünk éppen olyan jó barátaink, mint a madarak. Ez a megvetett, ez az irtózott állat a kertészeknek a legfőbb szövetségese. Ön tudja azt, hogy olyan lepkék, bogarak, hernyók is vannak, amik éjjel jönnek elő. Éjjel minden énekesmadár alszik, s nem véd minket. De előjön földhasadékaiból az undok béka, s a sötétben harcol a mi ellenségeinkkel. Ez emészti el az éjjel járó hernyókat, lepkéket, az esőférget, a cserebogár bábjait, a gyümölcsfapusztító csigákat. Gyönyörű azt elnézni, ahogy a béka vadászik a bogarakra. Maradjon ön csendesen, nézze csak, ez a rút varangy nem azért csúszik ott a fűben, hogy önt megrémítse. Távol van tőle. Szelíd, jó lelkiismeretű állat ez, aki önt nem tekinti ellenségének. Nézze ön, amott legyez a szárnyaival egy kék bogár, a legveszedelmesebb rovar a pagonyban, ez a fafúró, aminek egyetlen hernyója elég egy fiatal fát megölni. Ez a mi ripacsos barátunk azt szemelte ki magának. Ne zavarjuk meg. Nézze, most összehúzza magát, ugráshoz készül; vigyázzon oda. Most nagyot ugrik, hosszú nyelvét sebesen kiölti: a fadarázs el van nyelve, csak a szárnyai állnak ki a varangy szájából. No ugye, hogy nem megutálni való állat ez a mi jó barátunk azért, hogy a csuhája olyan kopott?
Noémi kedvtelten csapta össze a kezeit, s már nem borzadt a varangytól annyira. Engedte Mihálynak, hogy megfogja a kezét, s odavezesse a vízpartra, és magyarázza neki, milyen elmés állatok azok a békák, mennyi tréfa lakik bennük, milyen rendkívüliségeik vannak. Beszélt neki az égszínkék szurinámi békáról, minőt a porosz király egyet 4500 talléron vett meg; azután a világító békáról, mely éjjel villó fényt terjeszt maga körül, szeret a házakba belopózni, a gerendák közé elbújik, s éjjel kegyetlenül énekel; Brazíliában sokszor az operaházban elnyomja az énekeseket és a zenekart, mikor rákezdi a sok világító béka a színházban a maga nótáját.
Noémi most már nevetett a borzasztó ellenség fölött. A nevetés már fele út a gyűlölés és megszeretés között.
– Csak olyan rútul ne kiáltanának!
– De lássa ön, ez az ő kiáltásuk az ő hízelkedő szavuk hölgyeikhez; a békának csak a hímje tud szólni, a nője néma. A békahím egész éjen át azt mondja a maga párjának: óh mi szép vagy! óh! mi bájos vagy! Hát lehet-e gyöngédebb lényt képzelni a világon, mint a béka?
Noémi már kezdte érzékenyül venni a dolgot.
– Azután a béka tudós állat is. Lássa ön, a levelibéka megérzi az időjárást; mikor esős idő jön, azt előre sejti; olyankor hangot ád, s feljön a vízből; ha szárazságot érez, akkor lemegy a vízbe.
– Ah! – Noémi kíváncsi kezdett lenni.
– Mindjárt fogok egyet! – ajánlkozék Timár. – Itt hallok egyet brekegni a mogyoróbokrokon. – S nemsokára visszatért, két tenyere között fogva a foglyul esett martalékot.
Noémi reszketett és hevült; arca hol elpirult, hol elhalványult.
– No, nézzen ön ide! – szólt Timár, tenyereit félig szétnyitva. – Hát lehet ennél kedvesebb állatot képzelni? Olyan szép zöld, mint a fű, apró lábacskái olyanok, mint egy miniatűr emberkéz. – Hogy piheg a szíve! Hogy néz ránk azokkal az okos fekete szép szemeivel, amiket aranykarika fog körül. Ő nem fél tőlünk.
Noémi a kíváncsiság és félelem tétovázásával nyújtá felé repeső kezét, s meg csak visszakapta.
– No, fogja meg ön. Nyúljon hozzá. Ez a legártatlanabb lény a világon. Tartsa a tenyerét.
Noémi félve is, nevetve is tartá oda a tenyerét, de nem a békára nézett, hanem Mihály szemeibe, s megrezzent, midőn az a hideg állat legelőször érintkezett visszaborzadó idegeivel. Hanem azután egyszerre jókedvűen nevetett, mint a gyermek, aki sokáig fél a vízbe menni. S aztán úgy örül, ha benne van.
– No, lássa ön, hogy meg sem mozdul a kezében: egészen jól találja ott magát. Majd elvigyük haza, egy befőttesüvegbe vizet teszünk, abba kis lajtorját faragunk, a fogoly békát beleeresztjük, s az feljön a létrafokon, ha esőt érez. Adja ide, majd én viszem.
– De hát akkor szorítsa össze a markát, hogy el ne ugorjék. Hanem gyöngéden. S mármost térjünk vissza; mert harmatos kezd lenni a fű.
Aztán visszatértek a házhoz; Noémi előreszaladt, s messziről kiabált az anyjának:
– Anyám, anyám! Nézd, mit fogtunk. Szép madarat.
Így lesz a gusztustalan varangyból — ami éjszaka a legnagyobb barát, mert akkor ő vigyáz ránk — szép kismadár!
Aztán a fiúknak is tartogat fontos leckét Süsü. A következő jelenetben bemutatja, hogyan kell bánni a BŰVÖS VIRÁGGAL.
Cirógatni kell, meg becézgetni (a sárkány locsolja és simogatja!), és akkor ilyen egészségesen duzzadóvá nyílik, meg fénylik, és gyönyörű lesz. Ez Süsü ajándéka „gazdájának”. Süsü eléri, hogy a bűvös virág virágozva életre keljen szeretete által, aminek a kis királyfi nagyon örül.
Meg van itt még érdekes jellemkontraszt. Tanács a lányoknak, hogy milyen férfit kell választani. Nyilván a jó királyfit, Süsü gazdáját, mert itt alant megénekli a maga nagyszerűségét, és az a ő fallikus szimbóluma (Süsün kívül) egy bot, amin van tarisznya. Vagyis a királyfival érdemes együtt utazni, jóravaló, meg van elemózsiája, mint egy igazi családfőnek. KIRÁLY!
A jellemkontraszt a zsoldosakkal szemben nyilvánul meg, akiknek szép foltozatlan ruhájuk van, de nem dolgoztak soha, csak forgatták a maguk fallikus szimbólumát (borotvaéles kard). A jelenet mögöttes jelentése az, hogy hiába az éles harcedzett kard, Süsütől, a királyfi barátjától összeremegik magukat a csillogó páncélzatú naplopók. A lányok ne válasszák őket! Teljesen érzéketlenek, csak a fegyvereiket tudják élezni szívvel és lélekkel.
És itt van még a bús királylány, akin rögtön látszik, mennyire illene a királyfihoz. Mert az dominánsan piros, míg a királylány kék. Tűz és víz, plusz és mínusz, hideg és meleg, vagyis ez ilyen heteroságot erősítendő szál is egyben.
A királylány ugye a sárkány rabja. Ezt remélem, már nem kell lefordítani. Annyit jelent nimfomániás. Csak most keres valakit, aki még szereti is, és megmenti a sárkánytól.
Itt most némi ellentmondás tetszik kibontakozni, de semmi gond. Tulajdonképpen arról szól a mese, hogy a királylányokat nem megmenteni szokás a sárkánytól, hanem összebarátkoztatni kell őket.
Minden ilyen történetben az a katarzis, mikor a herceg, a legdélcegebb, legerősebb, leglovagabb lovag (lovon!) megmenti a szíve választottját a sárkánytól, sőt meg is öli a tűzokádót. De ez mind szimbolikus. A sárkányok megmaradnak, élnek, csak már nem ijesztőek többé, igazi társává vállnak a királykisasszonyoknak.
Várok megfejtéseket Torzonborzra. Lehet ő a züllött férfi is akár, de szerintem a hippi külsejű király valójában a nemi betegségek megtestesítője. Meg persze a péniszirigységé is. Aki legebb akar lenni, meg székre áll, az nem való társnak.
Minden jó, ha jó a vége!
„Paff hátára felült Jani”. A fiúkat az irányítja. Az van a fejünkben sőt, egyesek szerint konkrétan az eszünk helyén helyezkedik el.
Nem szabad őket (Janit és Paffot) szétválasztani. Gyerekkorban sem. Hadd játszanak.
Legközelebb azt bontjuk ki, miért szimbolizálja a tenger a nőket. Meg hogy micsoda is a fenti Jókai-idézetben a harmat meg az eső.
A barátaimat megbántattam egy kommentben. Nem nagyon, kicsit.
Ebben a sorozatban egy tanárom szerint rendkívül izgalmas pragmatikai jelenségekre lehet figyelmes a néző. Epizódonként kb. fél tucatszor kérnek bocsánatot. És tudjátok miért?
A sorozat cselekményét biztosítandó, irdatlan mennyiségű konfliktust kell beleírni. Mindenkinek hátba kell döfnie valakit, hogy mindig legyen ott egy ilyen gyűlölendő személy. Az se baj, ha mindig más, kell a közös ellenség. Meg egyébként is, az intrika a legjobb a téma, arról lehet beszélni másnap a munkahelyen nyugodtan. Az olyan mozgalmas meg személyes.
I’m so sorry!
Szóval adott a szituáció e kiváló sorozatban, mindenki keresztbe tesz mindenkinek, hogy nézhető legyen. Így viszont egy hét alatt nem kommunikálnának egymással a szereplők, ha valós karaktert kellene megformálniuk. Mindenki elköltözne, és akkor nem lehetne továbbszőni a cselekményt. Tehát időről időre bocsánatot kell kérni a másiktól, hogy majd meg lehessen újítani a konfliktust szereplőváltások tömege nélkül.
F-I-K-C-I-Ó!
Csakhogy, így kicsit sem fog emlékeztetni egyetlen valós élethelyzetre sem a jelenetek zöme. De attól még király. Tulajdonképpen sci-fi, sőt fantasy! Olyat látunk, ami a valóságban nincsi is. A bocsánatkérés az nagyjából egy szinten van az időutazással, vagy Zsákos Frodó heteroszexuális kapcsolatrendszerével.
Kutyát a fűre vinni tilos!
A bocsánatkéréssel én speciel úgy vagyok, mint a kutyaszarral, illetve a kutyaszar felszedésével. Valahogy nincs az ínyemre. Mert az egész azzal kezdődik, hogy megbántok valakit. Ezt szimbolizálja a kutya székelése. Frissen ott gőzölög egy nagy rakás belőle, amivel nem ártana valamit kezdeni. Illene elmenni a zacsiosztóhoz, majd vissza a kupachoz, azt belekotorni/belekotrani, és szépen kidobni, így szarmentesítve a parkot. Ami jó, mert a park esztétikai állapotát helyes irányba befolyásoljuk ezáltal. De én akkor sem nyúlok hozzá, főleg frissen.
A szerves anyagok körforgása
Már csak azért sem, mert lebomlik az magától, és ha nem a szobába végeztetjük a jószággal a székelés rituáléját (értsd: ezt bárkivel nem lehet eljátszani), akkor a kaka trágyaként funkcionál a fű számára. Ha nem túl sok a szar, akkor a fű szép, üde zöld színe később még szépebb, még üdébb és még zöldebb lesz (értsd: elmélyül a barátság). A szarnak a természetben van a helye.
Nézz a lábad elé!
Csak arra kell figyelni, hogy olyan fűre pottyantson az eb, ami elbírja adott esetben az adott mennyiséget (ugye bárkivel nem lehet…), és azt se tegyük túl gyakran, mert akkor a fűfelület nagy hányada alkalmatlanná válik a meghitt séták lebonyolítására, hiszen lépten-nyomon belelépünk a tápláló trágyába (nem jó mindig felhánytorgatni a múltat), és akkor vagy végig büdös lesz, vagy csak a cipő takarításával tudunk foglalkozni.
Most egy kicsit szűkölködtünk posztokban, de csak mert plasztikai műtétnek vetettem alá a blogot. Egy kicsit felvarrtam a ráncait. Dögösítettem rajta. Nehogymá’ úgy nézzen ki, mint egy klónozott modell! Olyanja lehet bárkinek. A régen domináns, radioaktív anyagként tündöklő zöld színből ilyen pornóvörös lett, akárcsak a szenvedélymentes világos bilikékből. Na és a fejléc! Mindent beáldoztam az erotika oltárán! Van ott szőlő, répa és persze alma, hogy teljes legyen a bűnbeesés szimbolikus zöldséges kosara.
Amint a modell felépült, zavarom újra a kifutóra. Rendesen egy szál tangában, betépve, smink nélkül. Egy-két nap és újra riszálja magát a világnak. Lesz pajzán villantás, botrány, intrika anorexia és bulimia. Keep watching!
Egy kicsit szenvedtem. Olvastam egy verset néhány hete. Eléggé beszűkült tudatállapotban lehettem, mert nem éreztem a mű zsenialitását. Még csak jó versnek sem tartottam. Nem éreztem az értéket. Úgy tűnt, egy árva fallikus vagy szexuális szimbólum sem búvik meg a sorok között. Nem tudom, mi történhetett velem. Akkor.
