„Az élet nemcsak a dugásról szól, hanem… és most pont nem jut eszembe semmi, de nemcsak a dugásról.” Szabó Győző in: Valami Amerika 2.

Szerintem a menstruáció nagyon érdekes lehet. Persze én nem tudom, y kromoszómás vagyok, így ebből kimaradok, de így távolról nézve eléggé különleges.

Már viszonylag korán összeütköztem a problémakörrel. Egészen pontosan nem tudom, de gimnázium vége felé tanultunk valami bölcsességet a háremekről, és egy egyáltalán nem alaptalan kérdés fogalmazódott meg bennem.

Előjáróban annyit biggyesztenék még ide, hogy éppen azt taglaltuk, milyen izgalmasan rendeződött be egy hárem, és a háremhölgyek együtt éltek, gyakorlatilag egy rakáson, és a háremvilágot kiélvező férfi úgy válogathatott, hogy egyszerre szemlézhette az egész rakást. És nem volt ez nagyon másképpen azokban a háztartásokban sem, ahol ért több feleséget tartani. Ha jól emlékszem volt valami hierarchia, de mégiscsak egy térben éltek a feleségek. És ebből az egy térben élésről jutott eszembe egy biológiaóra, ahol azt tisztázta tanárom tudatlan fejemben, hogy a huzamosabb ideig együtt élő nők menstruációjának üteme összerendeződik, vagy ha jobban tetszik, egybeharmonizál (ezt a szót erre most én találtam ki. Az engem okító oktatási intézményeket nem terheli ezért semminemű felelősség.). Tehát egy idő után azonos menetrend szerint jön meg.

Olyan lehet ez, mint amikor a Volán meg a BKV járatait összehangolják, csak nem átszállás, hanem indulás vagy érkezés szerint.

A kérdésemre nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy aggályaimnak adtam hangot, mert nem lehetett nem észrevenni ennek a rendszernek a hátulütőjét. Valószínűleg arra voltam kíváncsi, hogy amikor eljön a hónapnak az a szakasza, mikor már elindultak a buszok, de még nem érkeztek meg (ugye feltételeztem, hogy ez háremszinten egyszerre zajlik), akkor mivel üti el az időt a kapcsolatteremtés céljából arra járó egyén, vagy a nem monogám férj, mert hasonló szisztéma szerint üti föl a fejét a jelenség a több feleséggel rendelkező háztartásokban is.

Hogy maradjak a metaforánál, arra gondoltam, mennyivel okosabb lett volna nem egy szobában elszállásolni a nőket, mert ebben az esetben lett volna esély arra, hogy ha a Volán busz el is ment, legalább a BKV járatára fölülhet az ember fia utazgatás céljából.

Persze csúful kinevettek, pedig csak azt igyekeztem megérteni, miért nem szeparálták el a nőket elkerülendő a teljes létszámot érintő a havi üresjáratot.

Elméletemmel két probléma lehetett. Az egyik, hogy alapból hülyeséget gondolok, és a menetrendek nem rendeződnek össze. Nem ez volt a gond. Most néztem újra utána, és de, azok bizony összerendeződnek. A tudományos indoklás alapvetően ferromonokra támaszkodott, és elég izgalmas önmagában is, mert kiderül belőle, hogy a rendszeres ferromonkitettség eleve rendszeresebbé teszi a menstruációt, és a nők nem ám csak a férfi ferromonokra buknak, hanem a női ferromonokra is. Most nem bonyolítom, az a lényeg, hogy ha a nők egy szobába laknak, akkor bizony óhatatlanul beszívják a másik által kibocsátott kémia anyagokat, és ez befolyásolja ciklusuk ütemét, méghozzá nem is akárhogy, hanem rendszerint össze.

A másik probléma az lehetett, hogy még nem tágult ki eléggé gondolkodásom spektruma, vagyis valami érdekes félreértés azt a feltételezést indította el bennem, hogy a havonta jelentkező vérzés eléggé érdekelte az érintetteket ahhoz, hogy technikai okokra hivatkozva szüneteljen a szolgáltatás a háremekben. Én naiv!

Semmi gond, a prüdéria vagy a finnyás konzervatívság útvesztőjéből mára már kirántott a művészfilmek Dekameronja, a Pokol anatómiája.

Emitt az előzetes. Persze 18 éven felülieknek, mert van benne a pina.

Nagy valószínűséggel életem utolsó előtti kommunikáció szakos konzultációs hétvégéjét töltöttem el a helyzetnek megfelelő vidám hangulatban. Írnám azt, hogy volt egy csúcspont, de nem lenne igaz, mert a végzős hallgatók száján megjelenő legszélesebb mosoly úgyis elárulja, hogy nem csúcspontok vannak, hanem bizony masszív fennsíkként emelkedik ki bármiből a médiatudománnyal való foglalatoskodás, és e masszív fennsíkból tud tovább domborodni minden szikrázó bölcsesség, így a csúcspontok tulajdonképpen a csúcsból való kiemelkedéseknek feleltethetők meg.

Egyik favoritoktató péeresítette (tulajdonképpen csiszolta) éppen gondolkodásunk hétköznapi mechanizmusait, mikor Erika, aki spirituálisan még a képzés magas ormaiból is messze kimagaslik, és látja az angyalokat, rémülettől összerezzenve kiáltott fel, hogy akkor neki azonnal mondja meg valaki, hogy mi az a polifenol, mert véletlenül elfogyasztott belőle 400 mikrogrammnyit. Pedig éppen a junior page hirdetési tarifákra rárakodó technikai költségekről volt szó, és éreztem magamban a péer ördögi vonzásának felerősödését, de azt annyira, hogy ha még két percig nem zavarja meg a koncentrációmat, akkor bármelyik kisnyugdíjast be tudtam volna fűzni egy világkörüli útra a megspórolt vizitdíjakból. Ám kizökkentett, és visszahanyatlottam a szervetlen kémia párájától könnyező hétköznapi válságba valóságba.

A polifenoltartalom egy zöld teát tartalmazó flakonon volt feltüntetve (rá vagyok szokva a mindennél vonzóbb határozói igenevekre), és eléggé elborzasztó, milyen pocsék munkát végeznek a máskor dinamikusan hazug péeresek, hogy egy ártatlan lánynak reménytelen sikolyt kényszerítenek ki a torkából, csak azért, mert ott tüntetik ezt fel, ahol az egyébként károsnak vélt tápanyagtartalmat szokás, így a polifenol egy sorba helyeztetik olyan borzalmakkal, mint a szénhidrát vagy a kalória. Azok önmagukban is eléggé nyomasztóak, ha nem tudnák a címkedizájner urak.

Erikának nincs semmi aggódnivalója, mert a polifenol az egy antioxidáns, aminek csomó jótékony hatása van a szervezetre. Egyébként mire erről az érdekes anyagról megtudtam valamit, addigra átverekedtem magam olyan mondatokon, mint ez is: „A Quercetin a tumor-nekrózis alfa faktorra is hat és az interleukin béta 1 szintet is csökkenti.”

Ha nem látszódna, azért közlöm, ilyenkor el vagyok telve magamtól.

A Diétás Énblog úttörő vállalkozást vesz a nyakába. Médiatörténeti mérföldkő, mondhatnánk. Az írói pálya egyik büszke bérce, mikor kérdések érkeznek az íróhoz, ám az is legalább ilyen fontos, mikor az író kérdez. Mi/Én megalkottuk/megalkottam ezeknek a kiemelt fontosságú szerepeknek a szintézisét. A kettő együtt több lesz, mint a részletek összessége.

Városbéli puhányok, nyavalyások, ha gyötör a láz
Fületek nyissátok gyorsan, hallgassátok,
Amit most néktek, hallgassátok,
Amit most néktek eldalol a ho-ho-ho-nagy-horgász!

A címből is könnyedén rá lehet jönni, miről is lesz ma szó. Három felszólítás, ami harmonikus egyvelegét képezi a pornónak és a horrornak (harapj rá!). Előbbiből 66%, utóbbiból 33%, és bár ez nem felel meg az aranymetszésnek, mégiscsak csábító. Lássuk a puhányság ellentétét! 

A nagy Hohoho Horgász 1.16-nál kérleli a halacskát bekapásra, és figyeljétek meg milyen mosoly húzódik az arcára. A nagy horgász nagyon örül a kapásnak, ami érthető, az a horgászat célja. De ha már az arcberendezésnél tartunk, akkor lenne egy-két megjegyzésem a kalapot illetően. Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy a kalap fallikus szimbólum. A Hohoho Horgász kalapja pedig különösen az. Magasra nyúlik, tótágast áll büszkén, mereven. A rajzfilm legkényesebb pillanataiban sem rogy meg, délcegsége időjárás- és helyzetfüggetlen.

Ez a szimbólum is megjelenik régies nyelvi fordulatokban. Pl. a hajadon szó annyit tesz, hogy egy lány nem férjezett, a hajadonfőtt pedig a födetlen főre utal. Innentől egyszerű a matematika. Egészen addig a pillanatig nem számítanak férjes asszonynak a lányok, míg valamivel be nem takarják a fejüket. Ugye ez lehet kendő, az asszonyok szokták is viselni, de ők asszonyok, ellentétben a nagy Hohohoval, aki hatalmas égre tekintő kalapjával kiemeli saját identitását, jelezvén, neki van ám mivel fejet takarnia, és ugye a betakarás pillanatától máris asszonyokról beszélünk, ugye.

Még megtoldanám a kalap színével is ennek a jelentésrétegnek a feltárását. Mert a kalap valamiért narancssárga. Az majdnem a tűz színe, a szenvedély árnyalata stb, még dobálózhatnék lüktető jelzőkkel, meg boncolgathatnám a közlekedési jelzőlámpák sárgaságát, ami arra figyelmeztet, hogy mindjárt piros, vagyis figyelmeztető funkciója van mivel feltűnő, meg előre jelzi a veszélyt. De én nem dobálózom ilyesmivel, hanem megmondom a tutit. Sőt, belinkelem a tutit. http://www.narancssarga.hu/
(Ezt az oldalt természetesen nincs okom látogatni, pusztán a mese mélyén megbúvó rejtett jelentéseket feltárandó kerestem fel.)

Remélem a rutinosabb olvasóknak már nem kell magyarázni a pecabotot. Annak a végén van ugye a kukac normál esetben, arra harapnak a halak. Ezek is szexuális utalást rejtenek magukban, és nem kell megzavarodni a halak szinkronhangjától sem, csak azért vannak fiúhalak, hogy jól elrejtsék a valódi jelentéseket, illetve alternatív megoldás a politikai korrektség lehet, de arról itt nem lesz szó.

Egyébként jól illeszkedik a képbe a fényképezős jelenet 1.20-nál. A sporthorgászok hencegése mögött is nagynyomatékú evolúciós motor van. Egyrészt mindenki villog azzal, ha kifog egy halat, ami kb. megfelelhet olyan asztaltársaságok témájának, ahol az ultrahímséget a meghódított egyedek kibeszélése jelenti, és akkor kell valami tárgyi bizonyíték, mondjuk fénykép, amit jól körbe lehet adni, had jöjjenek az elismerő fejbólintások az elejtett vad szépségét illetően. És van egy másik vonal is. Ekkor nem a szépség, hanem a méret a fontos. Ugye a valahány kilósság függvényében érkezhetnek méltató „hú az annya!” felkiáltások. Minél nagyobb a hal, annál több. Lehet ez a mérettel hencegés egy újabb ábrázolása a péniszirigységnek. Szimbolikus, nyilván.

Nagyjából tisztáztuk a mese alapjait. Átlátunk a kalapon, a kukacon, a horgászboton, értjük a sporthorgászat-szimbólumot. Egyébként az is beszédes, ahogy Hohoho a kukacot rá szokta helyezni a botra. A kukacnak ilyen kis gyűrűje van, ami utalhat, mondjuk a kukacgyűrűre, de lényeges, hogy a horgászás megkezdéséhez a pecázás eszközeinek élesítése fontos, és abba a rituáléba beletartozik a nagy Hohoho Horgász kukacának felgyűrűzése. Biztos ez is ilyen méretorientált megközelítés, hiszen a nagyobb űrtartalomhoz több vér kell, akkor meg hasznos lehet a visszaáramlás akadályozása, tehát aki gyűrűt használ, annak nagy van, de ez már csak spekuláció. A halak ugye azok, akik a kukac másik végén vannak, az ő fényképeit mutogatja a horgász a többi horgásznak, még büszkeségtablójuk is lehet. Vagyis minden jel arra utal, hogy ismét a csajozásról, illetve a csajokkal levés egy kiemelt epizódjáról van szó. Mi másról?

Némi továbbgondolásra azért lehet szükség a gumihalak tekintetében. Azt látjuk, hogy arra mindenképpen jók, hogy a kukac pihenhessen. Mintegy helyettesítik a kukacot. Mondjuk csekély sikerrel, de mégiscsak azt a funkciót vagy feladatot próbálja a gumihalakra erőltetni a horgász, amit máskor kukaccal végeztet.

A probléma amellett, hogy nem olyan alkalmasak a gumiherkentyűk, mint a sokat próbált főkukac, lehet az is, hogy túl sokat akar a horgász. Minden halat egyszerre akar kifogni gyanús trükkökkel. Aztán 5.00-nál egy varangyos békát zsákmányol, aminek nemhogy nem örül, de még szégyelli is, aggódik, hogy a többi sporthorgász ezt megtudja. De vissza a gumahalság értelmezéséhez.

Például rendkívül érdekes 5.35-nél a gumhal kipukkadása, amit jajveszékelő hegedű hangja kísér. Rögtön tudjuk, itt valami szörnyűség történt. Ez nyilván egy rejtett közlés a gumióvszerek megbízhatóságára vonatkozóan, vagyis ráirányítják a figyelmet arra, hogy nincs 100% biztonság, a gumi kiszakadhat, és akkor lesznek következmények. Ennek a jelenségnek (kipukkadásnak) az előidézője Jónás, a tűfogú hal. A tűfogú hal idegennek hat a többi halacska között, láthatóan alkalmas sérülések okozására, de a gumihal segítségével ki lehet vele kezdeni (a főkukac biztosan nem bájolgott volna neki ott csupaszon.) Tehát a tűfogú hal a sok veszélyes fertőzés terjesztésének megtestesítője, amit megközelíteni csak gumival érdemes, de a mese az nevel is, mint tudjuk, tehát azt üzeni, hogy bár van gumi, azért érdemesebb távol maradni a veszélytől, és a bevált partnereket preferálni.

5.50-nél azt is megtudjuk, hogy ha kevés a botunk, akkor meg lehet azt toldani a kezünkkel meg a lábunkkal. Ki merne ezzel vitatkozni!?

Tehát a gumihalak segítségével lehetőség nyílik arra, hogy sok halat fogjunk, de ez még a nagy Hohoho Horgásznak sem sikerül. A lehetőség nem minden, jobban ment neki kukaccal. Kimondhatjuk az eszmei mondanivalót, miszerint sokat akar a szarka, de nem bírja a…

Zárás gyanánt még idebiggyesztem a repülő halról szóló epizódot is. Ebben látjuk a kukacot begyűrűzve, halljuk a bántó jelzőket, mikor legilisztázzák meg lepondrózzák a halak, megmutatkozik egy jelenetben, hogy néha a kukac irányítja a horgászt, és az is biztos, hogy a szárnyaló halakat elkapni nem könnyű.

És ne feledjétek! A nőket tisztelni kell. Vagy ahogy a főcímzene mondja: „a szív a víznek szalutál”.

U.I.: Valahogy eszembe jutott Az öreg halász és a tenger. Ki érti ezt?

További gondolatok a témában (fallikus szimbólumok):

Kiégett selyemfiú
... nélkül mit érek én?
A híres egyfejű
Azért a víz az úr


(Innen folytatom. A cicákról.)

Az egyik volt a legkülönösebb kattanások közül, amit valaha halotta. Nem volt benne egyetlen érdes, hideg vagy élettelen hangjegy. Tökéletesen csengett ki az aprócska zajból, hogy szövetek közé szorult finom csontozat roppant meg. És nem ez volt az utolsó különös zaj, amit akkor halottam.

 „- Hadd menjenek, mi itt maradunk, vagy veled alszom. - Velem? Hát te bolond vagy. - Inkább bolond legyek, mint rossz bajos. Félek, hogy valamelyiktől elkapom. - Nem erőszak a disznótor. - De igen, erőszak. Úgysem tudnám megállni ennyi férfi közt, én is nõ vagyok, de ha veled alszok, senki nem környékez meg. - Ne fogadj meg engem csősznek, jó? - Nem csősznek, inkább foghatod egész éjjel a mellem.” (Lakatos Menyhért: Füstös képek)

A disznókat sosem sajnáltam. Tök profin végeztünk velük. Nincs igazából ilyen hősbölléres sztorim. Tudjátok, mikor a disznó feltámadik, rója a végeláthatatlan köröket az ugaron, felborítja a gazdát, aki alig menekül meg, majd a böllért, aki egyáltalán nem menekül meg, azzal kiüget a határba, ahová lovon követik a legények meg a puli, hogy ott fulladjon ki, és ott is kelljen a vágás procedúráját lefolytatni.

Én csak ilyen puhány pestkörnyéki disznóvágásokon voltam. Egyetlen szerepet lehetett nyugodt szívvel rám osztani: foghattam a gázpalack tömlőjét perzselés közben. Meg én ettem a legtöbb szűzpecsenyét vagy mit. Az volt kész legelőször, mindig lögyböltök rá bort, és még nem töltötte meg a meleg hús szaga, illetve az üstön rotyogó egyéb belsőségek párája a teret. Azt egy kicsit nehezen viseltem, így mire a vágásra szerveződött önkéntes hentesteam elért a munka dandárjához, én vitézül szunyókáltam egy fűtött szobában. Jóllakottan.

Más.

Általános iskolában mi, gyerekek takarítottuk a termet, hogy tudjuk mi az. Mármint a takarítás. Azt nem mondom, hogy néha nem karcolta a higiéniás kihágás mértékét az így összegyűlt (a takarítás alacsony hatásfoka miatt el nem távolított) moslék a padsorok között, de mindenképpen jó móka volt. Hetente egy pár szerveződött a takarításra, ami csak annyit jelentett, hogy minden héten más anyját lehetett szidni, amiért reggelente a tanárok mozgósították az egész osztályt, hogy tanításra alkalmassá tegyék a környezetet.

Az viszonylag hamar kiderült, hogy előnyösebb, ha a kis délutáni takarítóbrigádok a koedukáció jegyében szerveződnek. Mert két lány tudott hatékonyan dolgozni, de ha egyszerre két fiút sikerült csatasorba állítani, akkor kiderült: mindig van hová süllyedni, és nincs az a reménytelenül koszos osztályterem, amin ne lehetne rontani.

Ennek és egy a bravúros jelzőt máig kiérdemlő manipulációs csavarnak volt köszönhető, hogy egyszer egy olyan lánnyal takarítottam, aki akkorra nagyjából kiérdemelte a képzeletbeli barátnő igen megtisztelő címét az életemben. Vagyis ő engem nem szeretett, viszont panaszra sem lehetett oka, főleg, ami a takarítást illette, hiszen elég volt egyszer vizet hozni a felmosáshoz, az esetleges veszteségeket simán pótolhattuk a nyállal, ami kifolyt a szájamból, mikor bámultam az aerobik-kerek fenekét. Hiába, kamaszszerelem!

Aztán egyszer abban a farmerjában volt, ami pont a két fenékgömbjének a hajlata alatt volt kivágva. Ha ilyenkor hajolt le, az olyan volt, mint amilyennek a békefenntartók bevonulását képzelem egy harcoktól sújtott területre, vagyis a legvéresebb balhé is a másodperc tört része alatt változott kollektív egyfelé bámulássá.

Szóval egy ilyen nap délutánján is együtt takarítottunk, és kért tőlem valamit. Azt ugye jó eséllyel sejtette, hogy a nyálfolyás az nem annyira orvosi probléma, inkább reakció a jelenlétére, és ez biztos tetszett neki. Szóval egyszercsak rátámaszkodott az egyik padra, 45 fokban előredőlt, és arra kért, hogy fogjam meg a fenekét, mintegy vessem vizsgálat alá, majd véleményezzem, elég kemény-e.

A levegő fülledtté vált, talán a nyál párolgása is számított, meg beindult egyfajta hormonálisan módosult izzadás, na ezek összekeveredtek, erre én nem fogtam meg a fenekét, hátamra vettem a büszkeségem, és elmentem kiönteni a koszos felmosóvizet.

Mostanra továbbléptem.

Ma már nem járok sem disznóvágásra, sem általános iskolába.

 „A két ivarsejt találkozásából keletkező csírából lesz az utód és annak csíraplazmája, ebből a következő halandó utód és annak halhatatlan csíraplazmája…” (Benedek István: Weismann csíraplazma-elmélete in: Az ösztönök világa)

Este már majdnem sírtam, éppen csak a tartásom mentett meg, mert tartani muszáj, ugye, anélkül rogyás van, összezuhanás, meg rossz, meg rogyás is van, de én nem, a fa sem olyan, amiből faragva lettem, vagy faragattam, így jobban tetszik, ha feltételezzük, hogy erős nem én vagyok, hanem a csíraplazma, amiben egyébként akkor mától lehet, hogy hinnem kéne, de félek, akkor a hitem adná a tartást, persze most is az adja, csak nem annyira irányul még a csíraplazma felé.

Most ebédeltem éppen, és igen vicces volt, mert vidám családi vita alakult ki anyám poharának mosatlansága körül, illetve arra ráépülve, mert messze az övén lehet a legkevésbé átlátni, és nem, ez nem az üveg miatt van, nem az anyag opálos, inkább egyéb tényezők játszanak szerepet, de ennél kiemelendőbb, hogy az én poharam tiszta volt, pedig nem mosogattam magam után olyan három éve, akkor is csak azért mert egyedül voltam itthon hosszabb távon, és senkit nem kezdett el előttem zavarni a káosszá rendeződött kosz, mely ráterjedt minden evőeszközre, így rontva a táplálék nyújtotta ízélmények élvezeti értékét, szóval mosogatni muszáj volt, most nem, mégis nekem a legnagyobb a szám, mikor kilyukadunk anyukám poharának törésmutatójára, ami eltér a többi pohár törésmutatójától.

Csíraplazmailag úgy látszik anyukámtól van bennem hajlam a nem mosogatásra, ami furcsa, mert mint mondtam, ő elmosogat még utánam is, én meg magam után sem, de az ő pohara lógott ki a pohársorból. Tehát a kilógás meg lehetne a pohár csíraplazmájától, de annak meg nincs, sőt ha lenne, akkor sem működne ilyen mértékű mutáció, azt hiszem.

Végül nem sírtam, de a csíraplazma-elmélet is hibás, legalább abban sem kell hinni, eggyel kevesebb fárasztó agyi probléma, eggyel kevesebb szociografikus regényt kell elolvasni, eggyel kevesebb étkezés áll előttem; tényleg ki fogom adni az idiet-féle update-füzetet, ami biztos útmutatás lesz mindenkinek, hogyan szabaduljunk meg a megnyugtató babonáktól és magyarázatoktól a nap bármely szakában.

 „Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér”
(Petri György: Az vagy nekem)

Kínzóan kevés olyan eseményen vettem részt mostanában, amit bejegyzésre méltatnék. De ennek vége. Tegnap elmentem oda, ahová az ember csak úgy nem lép be. Felkészültség, mentális kondíció és ráhangolódás kell. Ennek fényében kifújtam a tavalyi fikát az orromból, kivakartam az egy-két hetes beszáradt kutyaszart a cipőmből, sőt még a dezodort is felráztam használat előtt, nehogy szóeleje érjen.

Az egésznek az oka A. Mert A. tud manipulálni embereket((/jól tud bánni az emberekkel)). Nagyon jól. Viszont egyszerre csak egyet. Ha ezt a képességét tudná hasznosítani nagy csoporton is, akkor lehetne politikus, de ő nem, egyszerre csak egy áldozata van, ezért A. nem politikus.

Tehát A. megkérdezte, hogy nincs-e kedvem elmenni egy felolvasó estre (a dokk.hu válogatott költőnőinek válogatott művei hangoztak el). Volt. Lesz is.

Kicsit fura ám, ahogy két lélegzetvételnyi szünet van egy-egy vers között. Az elején figyelni is alig tudtam. Nincs lehetőség újraolvasni, ha megdöccen a koncentráció, az úgy marad. Ez van. A felolvasó est olyan, mintha meccset néznél visszajátszás nélkül. A gólt megéled, de nem göngyölítheted föl, nem értelmezheted, nem látod honnan jött. Sőt a felolvasó est az inkább olyan, mintha arcon köpnének anélkül, hogy tudnád, ki és miért osztotta meg veled szuvas szájának permetét. Értelmezés nincs, csak hatás.

Aztán beszéltek a költőnők magukról, életükről, életvezetésükről. Széll Zsófia nem engedett személyes performanszából. Igyekezett mindenkit elnyomni. Gyakorlatilag megerőszakolta a beszélgetést, ami így nem lehetett fantasztikus. Nem baj, legalább valami evilági is történt.

Most már tudom, hogy így találkozik az irodalom a közönségével (még pótszék is kellett!), amikor nem csak a papír van jelen.

És a tegnapi nap kérdése A.-tól: miért merül le a telefonom gyorsabban hidegben?

"Don’t take away my shine
My shine is all i have"
(Daniel Lanios – Fire)

Tegnap/ma vágytam megnézni a meteor/csillaghullást. Ugye ezek valójában apró meteoritok, amik elporladnak légkörbeérkezéskor, és régen sem csillagok voltak, hanem mondjuk üstökösök (e rajnál például a C/1490 Y1) meg esetleg kisbolygók (esetünkben nagy valószínűséggel a 2003 EH1 jelű), amik mára széthullottak. Persze azon túltesszük magunkat, hogy ezek nem csillagok, csak had kívánhasunk valamit/valamiket!

A most elvonult meteorrajnak nagyon szexi neve van: Quadrantida. Megkívántam, na. Szóval Quadrantida lehetőséget adott volna egy csomó kívánságra, de végül nem mentem el közvetlen alá kéregetni. Egyrészt elálmosodtam, másrészt ahhoz körülmények is kellenek, hogy az ember meteorrajt mustrálgasson. És nem az a 16 fok (mínuszban) zavart elsősorban. A fényviszonyok az érdekesek. Ugye nem jó, ha nagy a hold és erősnek mutatja magát éppen, az sem jó, ha nagyvárosból nézzük, mert ott is sok a fény, de ami kurvára a legrosszabb — ha nincs felhő, mert az mindennél sokkal rosszabb —, az a köd. Mert lehet nem a hold felé nézni, meg ki lehet kocogni a közvilágításból, sőt elvileg a köd fölé menni sem olyan nagy kunszt, de kellő lustasággal ellátva ilyen kihívások legyőzésének nem leselkedek neki hajnalban, pedig meleg éppen nem volt.

Szurkolhatunk azért, hogy a sok nagy fény ne vakítsa el az izgalmas kis fényeket, erre a köd eltakar mindent.

Már kívánni sem lehet?

 „Ismerem magam, és tudom azt, hogy tudok önnek segíteni.” - említette Zoltán, a Bp TV reiki mestere, mialatt megmondja azt is, mikor vannak a karmikus napok.

Nagyszerű. Odakinn vérkuss honol. A levegő tisztaságának még az öblös pezsgőböffentések sem tehettek be. Igazán friss és téli. Nem tudom, hogy az intelligens isteni energia közvetítésén alapul-e a pozitív hozzáállásom, de mindjárt elmegyek bringázni is, csak találjak elég ruhát.

Már érzem, ahogy vadul megmarkolja bokámat éles leheletével a tél, majd kitágítja orromat, ami levegővétel szempontjából mindegy, hiszen levegőt venni ilyen időben úgy is fáj. Elég gyorsan megdermed bennem minden, aminek folyása szükséges lenne az élethez, közben ennek ellentmondva kipirul az arcom, hogy aztán eltakarhassa a ráfagyó fehér dér. És majd lesznek kóbor kutyák, akik nem bírták a pirománok elméjének éjjeli kimenőjét, biztos barátkozni akarnak, de én nem.

A várható csúcspont mégis az, mikor megtalálom annak a volt osztálytársamnak a petárdaszakított karját, akitől gyerekkoromban féltem, és először majd arra gondolok, hogy mennyire boldog lesz, hogy végtagját visszaadom neki, sértetlen, a fagy által tartósítva.

Többször nem nézem meg az Amerikai pszichót reggeli előtt. Hasonlót sem.

Tegnap reggel, közvetlenül reggeli után jöhetett az izzócsere. Kinyitottam a motorháztetőt, és már előre dühös voltam, mert olyan helyre szerkesztették a fényszórót a Skodánkban, hogy csak finom izületű, hangyakezű kínai munkás tudjon ottan turkálni. Persze megoldottam, találékonyan és meghitten. Karácsony van.

Aztán lassan nekiláttunk a fa felállításának, és feldíszítésének. Időre nyilván, Erik sem alszik örökké. Idén egy új talppal próbálkoztunk, úgy fél mázsa, tehát már a tehetetlenségi nyomatáka révén sem dőlhetne fel a fa. Én húztam meg a csavarokat, apám meg egyenesen tartotta az ünnep alkalmából megölt, és az ünnep alkalmából feldíszítendő fenyőt.

Már egy órája szórtuk a szaloncukrokat, díszeket, fényeket, egyebeket a fára, mikor az váratlanul elveszítette egyensúlyát, és apám felé tendált. Én pont létrán bohóckodtam, így elkaptam a 2,5 méteres, még magas radiokarbon-tartalmú* növényt, de ekkor már tudtuk, hogy újra felharsan a cifrább káromkodások közül az ilyenkor használatos szólam. Fel is. Én vagyok a hibás, ugye. Egy órát csúszunk, míg faékekkel pótoljuk a tönkrement új talp hiányosságait, idegeskedünk, hogy a gyerek fölkel, mire végzünk. Ám arra még szakítunk időt, hogy egy tucat helyen kikössük a fát a biztonság kedvéért, így most olyan a nappali, mintha direkt pókemberrel karácsonyoznánk, és arra is szakítunk időt, hogy összevesszünk a díszítési elveken, amik szerintem nem is léteznek, mert ennyi díszt se koncepcióval sem anélkül nem lehet felrakni még egy komplett erdélyi fenyvesre sem, de sebaj, eddigre már anyám nem áll szóba apámmal, így én közvetítek köztük, például mi hol legyen, de miért ott és nem itt, és szójjál már a fiadnak…

Egyébként egész nap a house-os pólómba nyomultam, ami éppen rám bír még feszülni, de nem hagyhattam ki, hogy ne hirdessem a feliratot a mellkasomon: „Humanity is overrated**”.

Aztán jön a majdnem este, ajándékozás, jókívánság, evés, ivás, aminek legnagyobb tanulsága, hogy az olasz eperbor ku…ra édes, de azért is megiszom, persze a kacsa fincsa, de nem bírok annyit enni, amennyit illene. Elvonulok, írni próbálok, nem megy. A pólóm miatt nem nagyon fényképeznek le anyámék, meg a film is elfogy, ha sokat kattintgatnak.

Persze Erik egyik kedvenc ajándéka (böszme kamion) már gyárilag szar, úgyhogy papa próbálja megjavítani, mert Eriknek nyílván az kell. Szeretetben kevésbé gazdag jókívánságokkal látjuk el a kínai nemzetgazdaságot, és annak azt az egyik figyelmetlen munkását, aki nem érti, hogy a pótkocsit valahogy rá kell rakni a kamionra, és az kampó nélkül nem megy.

Újra elvonulok, egy kicsit írok, majd sokat alszok (alszom).

Korán kell kelni, mert nekünk el kell menni a pásztorok miséjére, ha már az éjfélire nem, ebből nem enged anyám, és idén eldöntöm, hogy nem leszek nagyon bunkó, de azért is a House-pólóban megyek, ami már büdös, de le nem veszem.

Sikerül leparkolni a templom bejáratához a lehető legközelebb, ami egyértelmű jele a vallását gyakorló katolikus lakosság részarányának csökkenésének, tudniillik a templom kong az ürességtől, csak az ajtóban kéregető hajléktalan erőltet mosolyt az arcára, míg a gyéren megjelent hívőket anyám azzal magyarázza, hogy biztosan sokan voltak az éjféli misén, aha, biztosan, aztán egy kedves, idősebb, vallásilag elfogult öregúr pont előttem térdel le Mária előtt, olyan formában, hogy egyik lábát hátranyújtja, mikor én sprintelnék a szeplőtlen szűz szeme elől, így viszont ku…ra nagyot rúgok szegény emberbe, szégyellem magam, bocsánatot kérek, mégha nem is biztos, hogy az én hibám, ezt megteszi ő is, mosolyogva, nyilván a fájdalomtól, aztán leülünk egy üres padsorba, nem volt nehéz ilyet találni, rendet rakunk, mert a szivacs, amit a fenekünk alá teremtett a mindenható lent árválkodik a földön, ropog a hajópadló, csak ne alattunk szakadjon be, de nem szakadt.

Ilyentájt mindenkinek tüdőgyulladása van, így a majdnem üres templomban sem hallom az egyébként teljesen érdektelen és hurutos köhögés által elnyomott igehirdetést, pedig nálunk van mikrofon, meg hangfal majdnem minden padsorhoz; legalább a pap lenne jó, de ez nem az, anyám kiakad, hogy tőle merek aprót kérni, azért mert nekem kell parkolóra, azt mondja, forduljak apámhoz, ám adok a sajátomból egy nem annyira aprót, hátha rá tudom venni anyámat, hogy ne kelljen jönnöm egy darabig, hiszen most több alkalomra szóló adományt szórtam a perselybe, dicsértessék. Nem tudom rávenni.

Reggelire is kacsát eszem, nyilván house-os pólóban, jóllakom, följövök a szobámba, hogy összerakjam a tegnap kapott éjjeliszekrényem és gurulós székem. Az éjjeliszekrény pont befér anyám szerint az ágyam és asztalom közé, mert lemérte, értsd: pont nem fér be, de megoldom egy kis rendezkedéssel, viszont az üveglapra sikerült kilenc nyelven ráfecnizni, hogy származási hely: Kína, és ez a matricaköltemény nem jön le, sőt irgalmatlan dzsuvát hagy, de nem küszködök, ráteszek egy könyvet, úgy nem látszik, végre bontom a széket, furcsa szétmorzsált koszra leszek figyelmes, aztán rendes koszra a vadonás új alkatrészeken, aztán kiderült mi morzsált szét, igen, valami görényszerű rágcsáló valahol Kazahsztán és Kína fölött belette magát a műbőr huzatba, és szétrágta a bélést, több helyen, újabb elégikus mondatfüzérrel tisztelgek a csökkenve növekvő kínai gazdaság alappillérének számító termék előtt, ha már…

Eszembe jut kedvenc szavam, amit Freudnál olvastam, hogyaszongya: defloráció***– igen, éppen defloráltam az ünnepeket.

Most pedig magamra nézek, és a biztonság teljes tudatában motyogom újra és újra a mellkasomról világba néző üzenetet: HUMANITY IS OVERRATED**.

*radiokarbon vagy 14C: szén kell mindennek, ami él. Sokféle szén van ám, az egyik ritkább fajta a hidrogénnél 14-szer nehezebb 14C izotóp. Valahogy úgy jön létre, hogy kozmikus sugárzás lő neutronokat a magas légkörbe, amik ütköznek 14N-nel, átlagos nitrogénnel, amikből így egy csapásra 14C lesz. Ám a 14C instabil a közönséges szénhez (12C) képest, így energia-kibocsátás folytán lebomlik, és visszaalakul nitrogénné. Ezért nevezzük radioaktívnak. Az élő szervezetekben is folyamatosan bomlik lefele 14C, viszont anyagcsere segítségével pótoljuk azt a környezetből, tehát a 14C/12C arány állandó (olyan jól keverednek ezek egymással, hogy nyugodtan feltételezhetjük az arányállandóságot.) Ám mikor egy szervezet elpusztul, nem vesz föl újra 14C, hiszen már nem tud anyagcserélni. Vagyis innentől kezdve ketyeg a felezési idő, ami 14C esetében 5730+-40 év, tehát ennyi idő alatt a 14C fele visszaalakul nitrogénné. Mivel ez felezési idő, ezért tudhatjuk, hogy a radiokarbon soha nem fogy el, hiszen valaminek a fele soha nem lesz nulla, tehát a 14C mérésével jól meg lehet határozni bizonyos elhunyt élőlények korát, legalábbis egy ideig. Mivel a mi fenyőfánkat még nem vágták ki olyan régen, ezért abból viszonylag kevés 14C lépet ki. Erre utaltam a magas radiokarbon-tartalommal.

**Humanity is overrated: az emberséget túlértékelik/az emberség túlértékelt (saját fordítás).

***Defloráció: elvirágzás, szüzességtől való megfosztás, megbecstelenítés, megszeplősítés